A délutáni csúcsforgalomba értünk Sydney-be. Van egy jó pár fizetős autópálya a városban és a környékén, ráadásul az egész rendszer elektronikus. Az útikönyv ugyan írta, hogy a rendszer nemsokára teljesen elektronikus lesz, de ez nekem valahogy kimaradt. Amikor először elmentünk Sydney mellett a Kék hegységbe, rámentünk egy fizetős szakaszra és csak akkor jöttünk rá, hogy nincs fizető kapu, amikor már nem lehetett visszafordulni. Ellenőrző kamerák meg minden feljárónál voltak nem csak úgy szúrópróbaszerűen mint nálunk. Ezt a hibát most szerettük volna elkerülni, ezért egy benzinkútnál érdeklődtem. Kiderült, hogy az eset után még hét napig lehetett volna fizetni, csak be kellett volna telefonálni, bediktálni a rendszámot meg a hitelkártyám számát. Hát mi azóta is várjuk a büntetést.
Most sikerült ingyenes úton megközelíteni a készpénzes Harbour Bridge-et. Ez az a híres híd, amire föl lehet mászni, de 180 dollárért fejenként mi inkább kihagytuk.
Viszonylag könnyen megtaláltuk a kis kempinget, amit kinéztünk előre, mert közel volt a reptérhez is meg ahhoz a garázshoz is, ahol a következő nap vissza kellett adni az autót. Mások is így gondolkoztak, tele volt olyanokkal, akik másnap már mentek haza. Azért nagy nehezen találtunk egy párt, akik még csak aznap kezdték az utazást és azoknak oda tudtuk ajándékozni az összes maradék kajánkat.Reggel csak átömlesztettük a cuccainkat egy bungalóba, majd visszavittük az autót és bementünk a városba.
Megint esett az eső, ezért az Akváriummal kezdtük a nézelődést. Elképesztőek voltak a méretek! A szokásos cápamedence alatt átvezető üvegalagút itt vagy húsz méter hosszú volt, és szerintem legalább száz különféle cápa úszkált körülöttünk.
Mire kijöttünk elállt az eső. Átsétáltunk a szemben lévő Tengerészeti Múzeumba.
Sajnos csak másfél óránk volt zárásig, pedig itt egy fél napot el lehetett volna tölteni. Mire kitaláltunk az épületből a sok érdekesség után, hogy megnézzük az Endevour-t, Cook kapitány hajójának a másolatát, már nem lehetett fölmenni rá. Ezt nagyon sajnáltam, mert engem ez érdekelt volna legjobban az egészből. Az eredeti megfeneklett 1793-ban és szétszedték, ezt a hajót 1994-ben építették meg annak a dokumentumai alapján itt Ausztráliában, majd elhajóztak vele Angliába meg vissza, tehát ha nem is az eredeti, de pont olyan és működik. Hihetetlen, hogy egy ilyen kicsi, 30 méteres hajón 85 ember élt és dolgozott.
A komp itt is benne van a napi jegyben és itt is a városi közlekedés szerves része, csak nem olyan modern, mint Brisbane-ben.
Mi is azzal mentünk vissza a központi dokkhoz, ahol reméltük, hogy rájövünk, hogy mivel lehet visszajutni a kempingbe. Elfelejtettük megkérdezni és reggel ugye még kocsival indultunk el, erre a kiszállásnál a legnagyobb tömegben mellénk sodródott az az angol család, akik velünk szemben álltak a lakóbuszukkal. Ők még nem adták le a kocsit, úgyhogy busszal meg vonattal jöttek be a központba, így pontos instrukciókat tudtak adni.Másnap már reggel elindultunk. A City Hall megállónál, a legnagyobb toronyházak között szálltunk le a vonatról, mert ott volt a Queen Victoria épület. Ez egy hatalmas üzletközpont, ami a század elején épült, gyönyörű festett üvegablakokkal, szecessziós korlátokkal, meg két hatalmas órával, amik félóránként zenés történelmi játékot adtak elő.
 |  |
Ezt a két napot a városra szántuk. Annyit voltunk előtte a természetben, hogy elhatároztuk, hogy most kivételesen nem a parkokra, meg a botanikus kertekre koncentrálunk. Azért amikor az opera felé vánszorogtunk (iszonyú fárasztó tud lenni a városi séta), és választani lehetett, hogy a botanikus kerten keresztül, vagy mellette a házak között menjünk, persze, hogy a kerten keresztüli utat választottuk. A guta ütött volna meg, ha itthon jövök rá, hogy mit hagytunk ki…furcsa csivitelés szerű hangra lettünk figyelmesek, fölnéztünk, és ezek lógtak százával a fejünk fölött:
 |  |
Mindenki denevéreknek hívja őket, pedig ezek szürke fejű repülő rókák. Már többször próbálták őket elűzni innen, mert rongálják a növényzetet és ez mégiscsak egy botanikus kert, de szerencsénkre nem sikerül.
Az operaház szerintem messziről sokkal látványosabb, mint közelről és eléggé fáradtak voltunk ezért kitaláltuk, hogy menjünk át komppal Mainly-be és naplementekor jöjjünk vissza. Így remélhetőleg jó fényekben lehet látni messzebbről az operaházat, és a kompon tudunk ücsörögni. Ez nagyon kellemes megoldásnak bizonyult. Közelről láthattuk a hatalmas szállítóhajót, amit négy révkalauz navigált be a kikötőbe.
Mainly az öböl másik oldalán lévő hangulatos külváros. Az öböl oldalán lévő kompkikötőt a Corso köti össze a nyílt tenger felé eső beach-el.
Itt volt a leglátványosabb, hogy Ausztráliában mennyire nemzeti sport a szörf. Az eddigi helyeken, ahol szörfösöket láttunk, az mind hétvége volt vagy nyaralóknak tűntek. Itt egyértelmű volt, munka vagy iskola után ugranak le a partra egy kis deszkázásra, fiatalok és öregebbek, férfiak és nők vegyesen.
A felhők miatt majdnem túl sötét lett a fényképezéshez a visszaúton.
Ezzel utazásunk véget ért. Nekem azért sikerült az utolsó estére még egy kis izgalmat becsempészni, mert fönn hagytam a buszon a hátizsákomat, az útleveleinkkel, meg a repülőjegyekkel. A végállomáson kellett a buszról leszállni. Ott rögtön, majdnem a megállóban beültünk egy étterembe, amikor észrevettük hogy nincs meg a zsák. Én infarktus közeli állapotban kezdtem el sprintelni kifelé, láttam, hogy még benn áll a busz, simán elévetettem volna magam ha elindul.. Összesen egy ember ült elöl, a zsák meg ott volt érintetlenül a hátsó ülésen…Másnap reggel 7-re jött értünk a taxi. Tudtuk, hogy az első gépen Hong Kong-ig van hely, ezért izgulni ráértünk még. A belváros fölött repültünk el, jól látszott az operaház.
Végül a második gépen, ami tele volt jelezve, maradt három hely, a harmadik meg eleve nem volt vészes, így 29 órás utazás után szerencsésen hazaértünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése