Eljött az a bizonyos születésnap előtti hét, amikor bizony már illik valamivel meglepni szeretteinket, és mivel most rólam volt szó, nem azt mondom, hogy elvártam, de izgatott mit fogok kapni „életem párjától”, mivel fog meglepni. (Akár elismerjük, akár nem, bennünk van a kíváncsi gyerek, aki ha kell, még kutat is az ajándék után).
Megérkeztek a vendégek, ettünk-ittunk, felszeleteltem a kétemeletes tiszta habos tortámat, amitől könyékig tejszínhabos lettem, de nem baj, ez most belefér! És akkor eljött a pillanat, amikor előkerültek az ajándékok. Akkor és ott, azt hiszem végérvényesen megváltozott az addigi életem. Ugyan megkaptam Lalitól (Luilui) az ajándékomat, de pluszba még előhúzott a zsebéből egy mit tudom én mit, amit nem tudtam, mire kell használni, és ráadásul még valami eszméletlenül „jó” árat mondott érte, tehát első ránézésre azonnal, „beleszerettem”
Innentől a beszélgetésünk valahogy így hangzott: - Miért kellett ezt a hülyeséget megvenni?
Miért kellett ez nekünk, amit úgysem lehet semmire használni? Mi az, hogy kincskeresés? Találok én elég dobozt a konyhaszekrényemben!! És innentől fújtam, és mondtam a magamét!
Na, szóval így kezdődött!
Ekkor láttam először GPS-t
Ez volt a múlt,- amire most már nem szívesen emlékszem vissza, egy kicsit szégyellem is.
Mostanában inkább fordított a helyzet, Lali mondja, hogy most inkább pihenjünk már ezen a hétvégén, vagy ne menjünk már megint ládát rejteni. Na, de ez nem igazán szokott sikerülni.
Mindig szerettem a természetbe járni, mindig szerettem az erdőt, főleg a hegyeket, de, ha már minket ide vezérelt a jó sors az Alföldre, akkor itt próbálunk sokat a szabadban lenni, ott ahol lehet. Mert azért valljuk be, itt ezen a tájon is vannak szép részek, na össze sem lehet hasonlítani egy hegytetőről elénk táruló lélegzetelállító naplementés tájjal, de itt is vannak szép részek.
A másik dolog, ami mozgat, sok kessertől hallottam, vagy olvastam a bejegyzéseikben, hogy nem is nagyon ismerik hazánk e szegletét. Tudtunk olyan részeket megmutatni szűkebb hazánkból a ládák segítségével, amit alig ismertek. Azáltal, hogy elkezdtünk megrögzötten konyhadobozokat keresni, igenis megváltozott az „életünk”, legalábbis a szabadidőnk eltöltése most már teljesen másképp történik. Sőt a szabadságunk tervezése is úgy kezdődik, hogy számítógép, Geocaching oldal, Magyarország, és aztán ládasűrűség! Akkor aztán irány! Támadás!
Sajnos mivel ez a szeglete az országnak nem rendelkezik olyan sok természeti és épített örökséggel, így a láda sűrűség sem mondható igazán élvonalbelinek. Mi, akik vállalták azt, hogy megyünk, utazunk, ázunk, fázunk, tudjuk, hogy sokszor egy-egy ládáért sok-sok kilométert kell megtennünk, azoknak öröm, ha a környéken megjelenik egy-egy láda. Így próbálunk enyhíteni a keleti kesserek kincskeresési lázán. Próbálunk Luiluival itt Hajdú-Bihar megyében több ládát rejteni, na persze mostanában már messzebb is, főleg azokon a helyeken ahol egyáltalán nincs, vagy nagyon kevés a láda. Két okból választottuk, hogy itt maradunk a környéken, könnyebb karbantartani a közeli ládákat, és legyen mit felkeresni az itt élő ládászoknak.
Egyik igazán szép és ritka „gyöngyszemünk”, ami ládát is megérdemelt, egy nagy katasztrófa helyszínének bemutatása:
KRÁTER-TÓ (GCKRAT)
Még most is vannak Debrecenek olyan részei, amit az őslakos debreceniek sem ismernek, ezeket is próbáljuk bemutatni. Nagyon nem szeretem azt a felfogást, nem is tudom, hogy mondjam: Pl.: Debrecen = Nagytemplom-Virágkarnevál, Hortobágy = Kilenclyukú-híd, Nyíregyháza = Sóstó, és még sorolhatnám. Nem csak ezekből áll egy-egy város, és sajnos ez az ottani lakosokra is vonatkozik, nem ismerik városukat, környezetüket.
Na, visszatérve a kezdetekhez, ha már megvette Lali a GPS-t, akkor mutassa meg, hogy mit tud ez a ketyere, adtam meg magam, és egyeztem bele egy nagyon közeli túrába. Ez volt a Parlagi templomrom (GCPROM) . Szép idő, kellemes környezet, soha nem látott rom (egy kicsit szégyelltem is magam érte), és ha már itt vagyunk, keressük meg a kincsesládát. Ahogy közeledtünk a koordináta szerint, nem értettem, de egyre gyorsabb iramba szedtük a lábunkat és szinte versenyben próbáltuk kitalálni, hogy mi lehet az, hol lehet az a még soha nem látott „kincs”. Aztán magától értetődően nagy volt a boldogság amikor kezünkben tartottuk életünk első koszos, retkes, szakadt nylonzacskós drága kincsünket. Innen pedig jött, mint rengeteg kezdő kessernél, haza rohantunk, eldicsekedni, hogy milyen ügyesek voltunk, bejelenteni az első megtalálásunkat, amit csakis én tehettem meg, de hopp….hol a jelszó, és egyáltalán mi is az, és hol volt az? Persze pár nap múlva irány vissza a rejtekhez. Amikor kezdő kesserek szokták mesélni a hasonló történeteiket, én magamban mosolygok, más is olyan ügyes, mint mi voltunk, de ezeken, a gyerekbetegségeken át kell esni.
Aztán bizony sokszor jártunk úgy, hogy nem igazán hittünk a kütyünek, és hiába állította, hogy merre van a helyes irány, mi csak azért is mentünk tökön-paszulyon, árkon-bokron keresztül. Lehetséges, hogy pár méterrel kevesebbet mentünk, de, hogy több időbe került az biztos. Ilyen felejthetetlen élményünk volt az GCAkác(N48 E22 – Akácos) láda is.
Addig mentünk az orrunk után, míg az utunkat nem állta egy mély és sebes folyású kis patak, ami még a januári igen nagy hidegben sem volt képes befagyni. Viszont rátaláltunk, egy magasles létrájára, vagy valami hasonló tákolmányra, amit szerintem mások is a patakon való közlekedésre használtak, így kettőnk közül kézfeltartásos, és demokratikus választással megszavaztuk, hogy én itt maradok a patak eme oldalán, Lali viszont, megy!
Tudni kell, mint minden rendes kesser úgy indulunk el ládázni, hogy teleaggatjuk magunkat minden féle földi jóval, így aztán úgy nézünk ki, mint egy jól megtermett karácsonyfa. Van nálunk :
- GPS, anélkül nem megy, PMR rádió, mert ha eltávolodunk egymástól, jó ha kéznél van, hogy tudjunk a másikkal beszélni. Nálunk ez úgy zajlik, hogy ott lóg a nyakamban a rádió, Lali megy elől, én kullogok csiga gyorsasággal utána, és ha már nagy a csönd mögötte, akkor nem hátrafordul, hogy megnézzen, hanem beleszól a rádióba:-JÖSZ? Na, hát erre mit lehet válaszolni, pláne hegynek felfele élet-halál közt vívódva, bólogatok. Szóval nagy hasznát vesszük.
- PDA, na ez jó, ide töltjük le a láda oldalakat.
- Mobiltelefon mindig van nálunk, főleg hasznos hegyek közt, ahol térerő sincs!
- Távcső
- Két fényképezőgép és az ehhez szükséges dolgok (aku, szürő, állvány stb.)
- Lámpa, az mindig van nálunk, de ha nem is nálunk a kocsiba igen
- Víz, víz, víz
Erre jó példa a következő esetünk:
Mint megfontolt és előrelátó, mindent előre megtervezező kesserek túrára mentünk a GCCenk Nagycenki hársfasor ládához, természetesen +35 fokos tűző napon. Aki már megkereste azt a ládát, tudhatja árnyék az majd legfeljebb este, a nap viszont süt, tűz, ragyog, ontja a meleget. Mindent elhoztunk a szállásról, jól felkészültünk, sőt az egészet megfejeltük egy olyan luxus dologgal, hogy a vizünket hűtőtáskában vittük. El is indultunk szép komótosan, hogy beosszuk az erőnket. Eljutottunk már jó távolságra az autónktól, amikor álljunk meg egy cseppet pihenni, felkiáltással megálljt parancsoltam a csapatnak. Ha már állunk, frissítsünk magunkon egy kicsit, és ott derült ki, hogy a vizünk mindvégig az autóban volt és szorgalmasan hűlt. Ettől kezdve semmi nem tudott érdekelni a túrából, csak az, hogy mikor fogom végre meglátni a kocsink csomagtartóját.
Ilyen és ehhez hasonló sztorikat lehetne sorolni estig, de minden kesser tarsolya tele van jobbnál jobb „mesékkel". Van úgy, hogy ezeket a jó történeteket egyszerűen muszáj elmesélni valakinek, valakiknek.
Itt Debrecenben nincs kialakulva az a szokás hogy kesserek együtt keresnek ládát. Mindenki egyénileg, ki-ki maga, a párjával, a családjával, vagy barátaival járja a terepet. Mostanában, pár éve kedjük összeszoktatni úgy a keleti kessereket, hogy egy évben többször találkozót szervezünk magunknak, hogy megismerkedjünk egymással, bevonjuk az újakat, visszavárjuk a régebben ládázó társainkat. Elhívjuk a távolabb lakókat is, akik néha élnek is ezzel a lehetőséggel. Élménybeszámolókat tartsunk, problémákat beszélünk meg, közben szalonnát sütögetünk, és játszunk is természetesen. És jó nagyokat nevetgélünk azokon, a velünk még véletlenül sem megtörténhető sztorikon. Ezt, a már hagyománynak nevezhető összejövetelt még 2004. 08. 14-én Debrecen, Erdőspusztán rendezte meg Kocsis István, alias K.Pisti. Azóta ezt az összejövetelt tavasszal és ősszel minden évben megtartjuk. Tavalytól szeretnénk, ha hagyománnyá válna a Kiskarácsony-Szilveszterkor elnevezésű rendezvényünk is.
Ezeken, az összejöveteleken ott van a család apraja-nagyja. Hozzák magukkal a találkozókra a pár hónapos babájukat, a szüleiket vagy éppen a kutyájukat.
Ezt az elő-szilveszteres, szalonnasütéses aprósüteményeket falós, jókat röhencsellős délutánt az idén is szándékunkban áll megrendezni, ahova, már most szeretettel meghívunk minden Kicsit és Nagyot, anyukát, apukát és a kutyusokat se felejtse senki otthon!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése