Egy „újonc kesser”, Evetke

A hivatalos oldal adatbázisából - Attibati adatbázis kezelő ismereteit segítségül kérve - kigyűjtöttem azokat a "kollégákat", akik 2007-ben kezdtek bele közös hobbinkba, és egy év alatt legalább 50 megtalálást értek el. Ez a megtalálás-szám már feltételezi, hogy ráéreztek a geocaching "ízére", és komolyan érdekli Őket a ládázás. Ezután átnéztem a logokat, és kiválasztottam azokat a kessereket, akik érdemben is hozzátesznek valamit a játékhoz, veszik a fáradtságot, és néhány mondatban leírják tapasztalataikat, élményeiket. Küldtem Nekik egy körlevelet, néhány gondolatébresztőnek szánt kérdéssel.

feri60

---

Evetke válaszai:

A játékot régi GAMF-os tankörtárs jóvoltából ismertük meg. Ő mutatott reá a “modernkori kincskeresésre” igen egyszerű módon: amikor beszélt róla, én pedig rákérdeztem, hogy mi a ménkű az, egyszerűen a http://www.geocaching.hu-ra/ irányított, olvasgatni.

Eleinte nem nagyon tudtam mit kezdeni a dologgal. Megkérdezni se nagyon tudtam senkit, a városban, de még a megyében sem ismertem “kincskeresőket”. Az már elég hamar kiderült az olvasgatásból, hogy ehhez GPS szükségeltetik. Akkoriban egy HP PDA-t használtunk navigációra, Nokia GPS-szel megtámogatva, rajta a Destinator nevű programmal, amely társaságban történő utazás alkalmával megmérkőzött az ismerőseink által hozott iGo-val - és csúnyán össze is veszett a két kütyü, képesek voltak homlokegyenest különböző irányokba küldeni, holott elvileg a célpont ugyanaz volt, balra akartak lezavarni az autópályáról, lépcsőn felküldeni autóval és effélék – nem nagyon győzött meg a technológia az önnön csodálatosságáról. De gondoltuk, ez valami kirándulásféle is, kirándulni pedig amúgy is szoktunk, szeretünk, tehát bánja a fene, próbáljuk meg.

Ahogyan a jégkrémreklámban is mondották volt: “Soha nem felejtem el az elsőt..!” GCSiro, 2007 áprilisában. Kinyomtatott ládaleírás, nyakamban lógott a GPS, mely a kezemben szorongatott PDA-val kékfogazott – és fogalmam sem volt, hogy most akkor mi van. A papíron szereplő számoknak semmi közük nem volt a képernyőn lévőkhöz. Azért csak felmásztunk a várba, már nem először – de most először kincset is akartunk találni. Topogtam jobbra, topogtam balra, körbemásztam, megcsodáltam, napoztam a várfalon – jel hol volt, hol nem volt, mint a mesében, ebből mi lesz, hát kincskeresés nemigen. Sejtettem, hogy vagy a kütyü, vagy a program nem jók ehhez. A fene egye meg, elbíztam magam, hogy én is tudok kincskeresni. Lógó orral botorkáltam tovább. Aztán feltűnt a “kessercsapás”, pedig tapasztalatom még egyáltalán nem volt. Lekúsztam rajta, jobbára a fenekemen. És ott volt a doboz. Danolásztam kicsit a hegyoldalban. A jelszó láttán a láda arcába röhögtem: “Te beszélsz..?”

Még aznap hosszan fixírozva a kijelzőt, valami halovány gyanú motoszkálni kezdett. Itt tizedek vannak, ott meg percek. Talán végezzünk el egy osztást, 60-nal. És igeeen..! Irányt, távolságot még mindig nem mutatott a szerkezet, viszont ha ide-oda bóklászva erősen figyeltük a számok változását, akkor lehetett már belőle következtetni, hogy közeledünk-e vagy távolodunk a kiszemelt célponttól. Nem volt nagyon pontos – pár nappal később egy egész heggyel elvétettünk egy ládát vele -, de már legalább valamilyen szinten lehetett használni. Hazaérkezvén a nyaralásból a környékbeli ládák nagyobb részét is szépen levadászgattam ezzel a szerkezettel. GCVETO következetesen ellenállt, azt már csak Bélával sikerült megkeresni, hazai pálya ide vagy oda – túl jó volt a rejtés.

GCfMKU volt az első, amit már Bélával kerestünk meg. Béla szülinapi ajándék volt – anyakönyvi nevén egy Garmin GPSmap 60 –, hogy aranyos mániánkat alkalmasabb kütyüvel megtámogatva élhessük ki. Akkor sem tudnám elénekelni a különbséget a két kütyü között, ha amúgy tudnék énekelni egyáltalán.

Idővel terjeszteni is elkezdtem a kórt – Affami például csúnyán elkapta, úgy fest, immár menthetetlen. Később pár biciklis ismerőst is megkörnyékezett a szörnyű ragály. Most már szinte csapattal vadásszuk a ládákat, jó hangulatban.

Kereken a 10. megtalálásommal egybekötve sikerült besétálnom egy KMGT kellős közepére, és szemügyre venni a többi “őrültet”, akik szintén rajonganak a kajásdobozok utáni kutatásért. Azóta szívesen mendegélek találkozókra, hiszen az ember szívesen tartózkodik olyan emberek társaságában, akik hozzá hasonlóan szeretik agyonütni az időt. Ugyanezért látogattunk el a komlóskai versenyre is, bár nem mérettük meg magunkat.

Keresgéléseimre most már alaposabban rákészülök, ha tudom, kinyomtatom a ládaoldalt, ha nem, akkor logokat olvasok előre. Ha van az adott környékről térképem, azt magammal viszem, és Bélán kívül még van egy Nüvi 250-es is az autóban, amely elég pontos, megbízható útmutató a ládák környékének megközelítéséhez.

Legemlékezetesebb ládászások közé tartozik a legelsőn kívül még:

GCBaux, ahol a táj lenyűgözött;
GCBeKo, ahol egy bő órán keresztül, csalánnal, zuhéval dacolva, felváltva kutattuk az amúgy nagyon jól eltalált rejtekben lapító ládát;
GCBuSv, ahol a közeli vitorlázórepülők úgy köröztek fölöttünk, mint egy éhes szúnyograj;
GCkovo, ahol fergetegeset bozótharcoltunk Affamiékkal;
GCKIRV, ahol teljesen fölöslegesen nekiláttunk sziklát mászni esőben, mert miért ne;
GCOrad, ahol tevék társaságában logoltunk, majd megmásztuk a várfalat vagányul;
GCVERC, ahol a láda nem is lett meg, mert ellopták addigra, viszont élmény volt a hegyek között bóklászni, bio-nyaksálas atyafitól a helyes irány iránt érdeklődni, valamint pörge szakállú, rémes tájszólásban beszélő móc anyókának megpróbálni elmagyarázni, hogy mi az a “Debrecin”, ahonnan jöttünk, merthogy mi fordultunk hozzá tájékoztatásért, erre előbb ő akarta megtudakolni mindenképpen, hogy mi kik vagyunk, és honnan, és miért.

Nemrégiben saját rejtésünk is lett, mégpedig GCSIMI, amely, bár egy kissé kopott faluban található a Partiumban, viszont ez a kopott falu mégiscsak Kazinczy szülőfaluja – egyébként pedig zömében magyarok lakják, és folyamatosan csinosítani is próbálják, a lehetőségekhez mérten. A Partium nem nagyon van elkényeztetve ládaügyileg – kimondottan kevés a láda a határ mentén, ami egyfelől érthető, hiszen a falvak, városok igen ütött-kopottak, míg a távolabb lévő hegyekben temérdek pompás lehetőség adódik ládarejtésre. De a határ mentén is akadhat látnivaló, ha az embernek van rá szeme, hogy a kopottságon kívül meglássa az érdekességét, a történelmét, és átérezze egy kicsit a hangulatát egy-egy falunak.

A ládákat legtöbbször baráti és/vagy családi körben keressük meg, majdnem mindig jön velünk gyermek is. A legkisebbeket inkább a ládában található ajándék lehetősége villanyozza föl, és elég lelombozó, ha csak kilyukasztott buszjegy és repedt csigaház akad a ládában. Akár egy százforintos boltba betérve fillérekért lehet ennél sokkal értelmesebb ajándékokból feltankolni, akár egy pakli kártya, egy jópofa kulcstartó vagy egy vicces hűtőmágnes máris sokkal lelkesítőbb ajándék, nem kell okvetlenül hasznos dolognak lennie (nálunk a léggömbök a kedvencek, néha én magam csempészem be a ládába, hogy a gyermek megtalálhassa benne), de azért ne legyen hulladék.

Most már a nyaralásunkat is úgy tervezzük, hogy némi ládászás is beleférjen lehetőleg. Idén a Balaton környékére szándékozunk eljutni, és talán némi erdélyi ládászás is lesz.