2007.05.23. - 28. között MikiCache ismét túrát szervezett Erdélybe. Ezúttal, ha egy kicsit késve is, de én is csatlakoztam a csapathoz.
Az indulás reggelén ozekivel korán keltünk, mert még Hz-t és Szilvit is fel kellett vennünk. Az előre megbeszélt parkolóban már gyülekeztek a keserek, mire odaértünk. Jó volt látni az ismert és addig csak névről beazonosítható ládavadászokat. A határ után rövid pihenőt tartottunk, útközben csatlakoztak még néhányan . Első utunk Nagyváradra vezetett, ahol egy áruházban
mindenki elegendő román valutát vásárolt magának és a megcsappant sörkészleteket is pótolni kellett. A túra első hivatalos pontja a Sebesvár (GCSBV) láda volt.
Szerencsére ez a pontot még kényelmes sétával lehetett megközelíteni, nem úgy a következőket. 
Miután mindenki sorra került és ellátta kézjegyével a noteszt, elkészültek az első erdélyi képek, a logbook és a láda visszakerült a helyére, a csapat pedig tovább halad a Havasrekettyei vízesés (GCHRVZ) felé.
Errefelé az utak már komoly anyaghiányról árulkodtak, ráadásul, amikor elhagytuk a szilárd burkolatot, még rosszabb lett a sofőrök dolga. Ha lassan is, de végül megérkeztünk a csodás vízeséshez. Remek, napsütéses volt az idő, mindenki sokat fotózott és a láda is megkerült, de sokat nem időzhettünk, mert a nap legnehezebb ládája következett. Elindulás előtt egy hölgy szólított meg, kérdezvén, merre tartunk? Röviden felvázoltam neki az úti célunkat. Válaszából kiderült, hogy ők hegyi mentők és nem igazán hiszik, hogy mi még a mai napon meghódítjuk a Vigyázó csúcsát.
Ekkor nem hittem neki, de később kiderült, hogy igazat beszélt. Néhány kilométerrel arrébb leparkolt a társaság és mindenki elindult felfelé. Ahogy emelkedett a terep, úgy szakadtak le egyre többen az élbolytól.
Útközben néhány pásztorral is összefutottunk, akiktől MikiCache érdeklődött a legrövidebb út felöl, ékes román nyelven, valamint rövid jó tanácsokat is kaptunk a pásztorkutyákkal való kommunikációról. Úgy 1600 méteren járhattunk, mikor világossá vált, hogy ma már nem fogjuk elérni a csúcsot, ezért közös döntés született, hogy visszafordulunk, és bevárjuk azokat, akiknek sikerült eljutniuk a ládáig. Azért szakítottunk még időt arra, hogy gyönyörködjünk a fenséges panorámában, aztán lassan visszaereszkedtünk a kocsik szintjére és az első faluban bevártuk a többieket.
Éppen jókor állt össze a csapat, hogy elinduljunk Torockó felé, mert hatalmas vihar tört ki! Elég legyen annyi, hogy szinte lépésben tudtunk csak haladni, olyan felhőszakadás volt. Közben besötétedett és Torockó egyre távolabbinak tűnt. Múltak az órák, a GPS-ről nem akartak fogyni a kilométerek. A legtöbb településen, amin áthaladtunk, teljes sötétség volt, nyilván a vihar miatt megszűnt az áramszolgáltatás is. Már éjfél körül járt az idő, mikor megérkeztünk a Torockó vendégházhoz. Szerencsére közben az eső is elállt és a vacsora is megvárt mindenkit.
Nekem azonban tovább kellet menni Torockóra, mert Csapdokival együtt ott kaptunk szállást a Dr. Demeter Béla vendégházban. Persze, azt nem tudtuk, hogy hol van, de a gondnok asszony, a falon lévő légifotó segítségével megmutatta, hova kell mennünk. Ozekival kocsiba pattantunk és gyorsan áthajtottunk Torockóra, ahol rövid keresgélés után rátaláltunk szálláshelyünkre. Hála Istennek, itt is megvártak minket, és farkasétvággyal fogyasztottuk el első erdélyi vacsoránkat. Már éjjel 1 óra is elmúlt, amikor hullafáradtan estünk be az ágyba.
mindenki elegendő román valutát vásárolt magának és a megcsappant sörkészleteket is pótolni kellett. A túra első hivatalos pontja a Sebesvár (GCSBV) láda volt.
Szerencsére ez a pontot még kényelmes sétával lehetett megközelíteni, nem úgy a következőket. 
Miután mindenki sorra került és ellátta kézjegyével a noteszt, elkészültek az első erdélyi képek, a logbook és a láda visszakerült a helyére, a csapat pedig tovább halad a Havasrekettyei vízesés (GCHRVZ) felé.
Errefelé az utak már komoly anyaghiányról árulkodtak, ráadásul, amikor elhagytuk a szilárd burkolatot, még rosszabb lett a sofőrök dolga. Ha lassan is, de végül megérkeztünk a csodás vízeséshez. Remek, napsütéses volt az idő, mindenki sokat fotózott és a láda is megkerült, de sokat nem időzhettünk, mert a nap legnehezebb ládája következett. Elindulás előtt egy hölgy szólított meg, kérdezvén, merre tartunk? Röviden felvázoltam neki az úti célunkat. Válaszából kiderült, hogy ők hegyi mentők és nem igazán hiszik, hogy mi még a mai napon meghódítjuk a Vigyázó csúcsát.
Ekkor nem hittem neki, de később kiderült, hogy igazat beszélt. Néhány kilométerrel arrébb leparkolt a társaság és mindenki elindult felfelé. Ahogy emelkedett a terep, úgy szakadtak le egyre többen az élbolytól.
Útközben néhány pásztorral is összefutottunk, akiktől MikiCache érdeklődött a legrövidebb út felöl, ékes román nyelven, valamint rövid jó tanácsokat is kaptunk a pásztorkutyákkal való kommunikációról. Úgy 1600 méteren járhattunk, mikor világossá vált, hogy ma már nem fogjuk elérni a csúcsot, ezért közös döntés született, hogy visszafordulunk, és bevárjuk azokat, akiknek sikerült eljutniuk a ládáig. Azért szakítottunk még időt arra, hogy gyönyörködjünk a fenséges panorámában, aztán lassan visszaereszkedtünk a kocsik szintjére és az első faluban bevártuk a többieket.
Éppen jókor állt össze a csapat, hogy elinduljunk Torockó felé, mert hatalmas vihar tört ki! Elég legyen annyi, hogy szinte lépésben tudtunk csak haladni, olyan felhőszakadás volt. Közben besötétedett és Torockó egyre távolabbinak tűnt. Múltak az órák, a GPS-ről nem akartak fogyni a kilométerek. A legtöbb településen, amin áthaladtunk, teljes sötétség volt, nyilván a vihar miatt megszűnt az áramszolgáltatás is. Már éjfél körül járt az idő, mikor megérkeztünk a Torockó vendégházhoz. Szerencsére közben az eső is elállt és a vacsora is megvárt mindenkit.Nekem azonban tovább kellet menni Torockóra, mert Csapdokival együtt ott kaptunk szállást a Dr. Demeter Béla vendégházban. Persze, azt nem tudtuk, hogy hol van, de a gondnok asszony, a falon lévő légifotó segítségével megmutatta, hova kell mennünk. Ozekival kocsiba pattantunk és gyorsan áthajtottunk Torockóra, ahol rövid keresgélés után rátaláltunk szálláshelyünkre. Hála Istennek, itt is megvártak minket, és farkasétvággyal fogyasztottuk el első erdélyi vacsoránkat. Már éjjel 1 óra is elmúlt, amikor hullafáradtan estünk be az ágyba.
2. nap
Korán kellett kelni, hogy időben csatlakozni tudjunk a csapat nagyobbik feléhez. A mai első célpont a Tordai-hasadék volt.
Rövid autóút után érkeztünk a tágas parkolóba, ahonnan felséges látvány nyílt a hasadékra. Gyorsan készítettem pár képet és azt gondoltam, hogy indulunk is tovább, de közölték, hogy át is kell menni a hasadékon. Elő a bakancsokat, aztán indulás a többiek után. A „bejáratnál” egy kis épületben egy ember belépőt szedett, de erre MikiCache felkészített minket. Ez alól csak két partnerem, ozeki és Hz volt kivétel. Ozeki a kocsiban hagyta a pénzét, mondván, minek, Hz pedig a tavalyról maradt nemtudomhányszázezer lejes bankóval próbált fizetni. 
Szerencsére nálam volt igazi pénz is. A túráról nehéz objektív beszámolót írni, ezért erre nem is teszek kísérletet. Csak azt tudja igazán átélni, aki járt ott. Legyen annyi elég, hogy szerencsésen átjutottunk. A hasadék túlsó végén rövid pihenőt tartottunk, közben ki-ki evéssel, ivással, fotózással mulatta az időt. 
Nekem feltűnt egy bácsi, aki a patak mellet üldögélt. Odamentem hozzá és megtudtam tőle, hogy ő is jegyszedő és azokra vár, akik a hasadék ezen végéből indulnak túrázni. Reggel átjön ide a hasadékon keresztül délután meg vissza, nap mint nap. Ha esik, hazamegy. Elmondása szerint sokszor napokig nem jár erre senki. Mindenesetre a világ egyik legszebb munkahelye az övé.Miután visszatértünk a kocsikhoz, indulás következő célpontunk felé, a Tordai sóbányába. Itt már volt geoláda is, igaz virtuális. Most én voltam az, aki felkészületlenül érkezett, mert a hideg sóbányába, csak egy pólóba és rövidnadrágba mentem be a kinti rekkenő melegből. Persze rajtam kívül mindenki hozott meleg ruhát. Nem is bírtam sokáig, amikor úgy gondoltam, hogy láttam mindent, inkább kijöttem. Míg a többiekre vártam, jspanyikkal sörözgettünk. Miután mindenki előkerült a bányából Kolozsvár felé vettük az irányt. Nagy nehezen a mi autónk is megtalálta a kijelölt parkolót, ahonnan gyalog indult el a csapat, hogy végigjárja a Kincses Kolozsvár (GCKiKo) geoláda pontjait. Régi vágyam teljesült, mikor megállhattam a Mátyás szobor előtt a város főterén. 
Ennél is jobban szerettem volna megnézni a híres Házsongárdi temetőt. Ide már csak egyedül mentem be, társaim inkább más nevezetességeket kerestek meg. Nagy élmény volt végigjárni történelmünk nagy alakjainak végső nyughelyét.
Annyira magával ragadott a hely szelleme, hogy éppen visszaértem a parkolóba az indulás időpontjára.
Ennél is jobban szerettem volna megnézni a híres Házsongárdi temetőt. Ide már csak egyedül mentem be, társaim inkább más nevezetességeket kerestek meg. Nagy élmény volt végigjárni történelmünk nagy alakjainak végső nyughelyét.
Annyira magával ragadott a hely szelleme, hogy éppen visszaértem a parkolóba az indulás időpontjára.Ezen a napon sikerült időben visszatérni a szálláshelyre, ahol már remek vacsorával vártak minket kedves vendéglátóink.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése