---------------------------- Befi – szinte mindig párosanNéhány éve, mikor a gyerekeink már nagyobbacskák lettek, kaptunk rá a rendszeres kirándulásra (sajnos nem velük, mert szerintük az erdőben „csak” fa van). Ehhez sokban hozzájárult egy emlékezetes börzsönyi nyaralás a Fekete-völgyben, valamint az akkoriban megjelenő Cartographia atlaszok, amik nem csak térképpel, hanem képes, szöveges információval is segítették az útvonal megtervezését. Hozzánk azonban a Vértes esik a legközelebb, amiről térkép volt ugyan, de felfedezni való információ alig. Ezért az interneten keresgéltünk, milyen védett völgyek, zugok felkeresése érdemes. Így találtunk rá a geocachingre – mondhatnánk szerelem első látásra. A kirándulások rögtön izgalmasak lettek. Persze teljes naivitással: csak a leírások, logok, fényképek alapján próbáltuk a ládát megtalálni a túra fénypontjaként. Jellemző, hogy a koordináták nekünk nem mondtak akkoriban semmit, a térképeken nem volt fokbeosztás, a tuhuról még nem is hallottunk. Így legtöbbször három-négyszer is visszamentünk, mire eltaláltuk a megfelelő gerincet (a Vértesben ez elég nehéz), és megleltük a ládát. Az első találatunk Janó ládája a Vértesi sziklák (Gcvszi) lett, majd a Bakonyban a Mórocz tető (GCmoro) a második. Eszünkbe sem jutott, hogy jelszó van, abban pedig megállapodtunk, hogy csak ládát keresünk, de nem logolunk. A ládázáshoz még ma is a legtöbb segítséget az olyan fényképektől kapjuk, mint „ezt látja a láda”, a „láda mellől a kilátás”, és a „rejtek”. 
---A Húsvéti nyuszit, egy hétméteres létrával, és fáramászással oldottuk meg
És bizony így kirándulgattunk, csendesen-ládáztunk majdnem 2 évig. Végül 2005 januárjában ráleltünk negyedszeri keresésre a szintén Janó láda Kilenc nővér (Gcknov) ládára, egy csodálatosra sikerült kiránduláson (ennél a ládánál az egyik pontból tudtuk meg a másik koordinátáit, mi a pontok közt hazajártunk, és tanakodtunk) – és ott dőlt el, hogy belogolunk a füzetbe, és az internetre is. Hát így született meg befi.
Fokozatosan fejlődtünk. Később sikerült megfejteni, hogy egy ezredmásodperc KNY és ÉD irányban hány méter. Ez nagy lépés volt a keresés gyorsaságában. Persze a 40000-es léptékű 20 méteres szintvonalú térképek nem igazán alkalmasak a pontos mérésre, városi térképre meg csak a térképcentrum állt rendelkezésre, ezért még jónéhány kalandban volt részünk. Tudtuk a lépéseink hosszát, a métert mindig lépéshosszba számoltuk át. A kirándulós alapfelszereléshez hozzátartozott az iránytű (később tájoló), a négyműveletes alapszámológép, a középiskolai tangenstáblázat, és a vonalzó. (Kollegáim mindig csak mosolyogtak, mikor elmeséltem, melyik sziklán ültünk, és számoltuk a Pitagorasz-tételt, hogy tudjuk, merre kell továbbmenni.) 
-----------Ekkora gombát leltem
-------(Bakonynána, Római-fürdő)
Majd rátaláltunk a tuhu-ra, a t-online térképre, és a naviguide-ra. Vettünk egy fényképezőgépet, még később a lányunktól kaptunk egy Silva lépésszámlálót. Ma már úgy közlekedünk, mintha gps-ünk lenne, csak előre kinyomtatjuk a helyszínt, bemérjük a közeli pontokat, tudjuk, az utolsó pontból hány métert hány fokban kell lépnünk, és ott a láda (ha az utolsó ponttól maximum 500 méter a láda, akkor megtaláljuk). Nagy előny, hogy nem zavar sem felhő, sem lombozat, és a műholdak is sztrájkolhatnak J. Valahogy úgy alakult, hogy ennyi a felszerelésünk, nem érezzük szükségét a gps-nek (fi néha kívánja, de akkor mindig leszólom, hogy mi lesz az „imidzsünkkel”). Azt azonban hozzá kell tenni, hogy sokkal nagyobb felkészülést igényel egy-egy láda, mert a ládaoldalt, a logokat és az összes fényképet is végig kell olvasni, hogy a számunkra hasznos információt kinyerjük. És maga a megtalálás is időigényesebb, a terepen-városban jobban kell figyelni, nem mehetünk a műszer után – ez a maga nemében nem hátrány, lassabban haladunk, többet látunk. Dicsekedve mondhatjuk, hogy egyszer-kétszer minden nélkül találtunk meg ládát, mert figyelmetlenségből vagy otthon, vagy a kocsiban hagytunk térképet, vagy leírást, vagy iránytűt, és csupán fejből ment a dolog. (A szaglás = ládaszimat segített? )
-----------------------Álomkastélyunk, és parkja (Martonvásár)Az életünk, szokásaink mindeközben szép alaposan megváltoztak. A kezdeti kirándulási célt felváltotta a ládavadászati láz, ami néha rohanásba csap át a csendes szemlélődés helyett. (A pontok gyűjtése csak hab a tortán, nem főcél.) A rohanás persze nagyban azzal is összefügg, hogy a lakóhelyünk környékéről elfogytak a megtalálatlanok, így egyre messzebb kell utazni, és az ember akárhogy is nézzük, sajnál 1-2 ládáért utazgatni több-száz kilométert. Mindig kocsival megyünk, mert tőlünk a tömegközlekedés pocsék, és két főre már nem is biztos, hogy olcsóbb. A ládaszokásaink is változtak, kezdetben a túrázós ládák voltak előnyben, de az utolsó másfél évben be-t nagyon lestrapálták a munkahelyén, és jelenleg csak a könnyű terepű ládák jöhetnek szóba, legfeljebb napi 8 km összgyaloglással.
------Ekkora fát fogtam (Zsennye)
Csak világosban keresünk, és reggel nehezen lódulunk neki. Talán a mi túl lassú tempónknak köszönhetően is magunknakvalók vagyunk, csak kettesben szeretünk lenni, persze nagy élmény, ha találkozunk más kesserrel, főleg a nagy „öregekkel”. Fi próbálkozik néha a kerékpáros ládázással is, de nem nagyon, mert egyedül nem szeret sehova se menni – engem meg ugye nem bír el egy bicaj sem J. Különben is munkamegosztás van köztünk, fi keresgéli az adatokat a ládához, én nyomtatom a dokumentumokat, a láda közeléig együtt megyünk, az utolsó métereken fi rohanja le a ládát, és ha olyan helyen van, ahova nem tudok mászni, odahozza nekem, belogolok, ő fényképez, visszarejt. Otthon aztán az interneten írom a logokat, töltöm a fényképeket. Jó ideig vezettünk túranaplót, de ez ma már időhiány miatt elmaradt.
Az első évben minden héten mentünk ládázni, ma már a távolság miatt inkább csak havonta egyszer-kétszer. Időnként inkább elmegyünk több napra valahova, ott aztán erős szürkítést végzünk a környéken. Ilyenkor sajna loholunk, és a nem-ládás néznivalókra nem jut idő – ennek ellensúlyozásképp a ládákkal viszont olyan helyeket ismerünk meg, amit a nélkül soha. Külföldre nem különösebben vágyunk, néha úgy érezzük, hogy saját országunkat megismerni sem lesz egy élet elég. (És hány helyre visszamennénk szívesen, de hát a ládaláz az új helyek felé csábít…).
Kedvenc ládáink a között szerepelnek a számunkra legnehezebben megszerezhetők, az olyan multik, aminél az egyik ponton tudjuk csak meg a következő pontját, koordinátáját. Ilyenkor alapos előolvasással próbáljuk kideríteni a pontok lehetséges helyét, a térképen bemérünk a pontok feltételezett környezetében 3-4 biztos pontot, amiből kiszámolhatjuk majd a helyszínen, és bejelölhetjük a papírlapunkra a tényleges ponthelyet. Néha azért volt ebből kalandunk, amikor rossz helyre gondoltuk a pontot, és a helyszínen kiderült, nincs viszonyítási alapunk. Régebben hazajöttünk, és következő hétvégén folytattuk, mostanság elszántabbak vagyunk, és a kissé bizonytalanba is belemegyünk – legtöbbször sikerrel. Azt azért elmondhatjuk, egy-két ládával jártunk csak úgy, hogy tudtuk, ott a láda, de nem leltük. Ez vagy azért volt, mert a térképhez képest a valóság más volt (másképp mentek az ösvények), vagy nagyon homogén környezetben lett a láda elrejtve, és már a fél erdőt feltúrtuk az összes egyforma fa tövét átnézve. Ide mindig visszamegyünk később, nem hagyjuk annyiban a dolgot. Segítséget a rejtőtől, vagy előző megtalálótól nagyon-nagyon ritkán kérünk. Előfordul, hogy egy-két órát is keressük a ládát (fi nyargalászik, teljesen kifullad, én meg csendesen szemlélődöm és várom, hogy kiáltson „megtaláltam”) – de annál nagyobb az öröm a találatnál. Néha keresünk mozgó ládát is, persze csak ha elébünk jön, nagyon nem hajtunk rá. Ilyenkor két probléma merül fel, hogy gyorsan bejelentsük (nem wapolunk), és hogy a továbbvitel olyan helyre legyen, aminek térképen rendesen be tudjuk mérni a koordinátáit. A koordináta pontatlanságot fényképekkel szoktuk ellensúlyozni. Hasonló megfontolásból vannak kizárólag örökbefogadott ládáink – mindegyik valamelyik nekünk előzőleg is kedves helyen van. Ez a hat saját láda nekünk éppen elég, mert komolyan gondoljuk a gondozásukat, ha bejelentést kapunk, igyekszünk hamar orvosolni. Nem is tudjuk, hogy aki sok ládát vállal, és lakhelyétől nagyon távoliakat, az hogyan rendezi a karbantartást.
------------------ Ezen is átevickélek (Börzsöny, Fekete-völgy)És végül néhány emlékezetes esetünk:
Pákozd vár (GCPava) Velencei-hegység: Az első ládáink közt. A gyönyörű, kb. 10 cm havas, de szikrázó napsütéses napot néztünk ki egy kis sétához. Sukoróról indultunk a Z+-on, fel a Meleg-hegyre a geodéziai toronyhoz, majd több ládát, és multipontot felfűzve, a P sávon át Pákozdvárhoz. Az Angelika-forrásnál sokat elidőztünk, mert csak nehezen találtuk a ládát, itt magasabb volt a hó, bakancsaink kissé átnedvesedtek. De sebaj, menjünk tovább, keressük Pákozdvárat. Na itt a valóságban a jelzésfelfestések köszönő viszonyban sem voltak a valósággal, próbáltuk a képek alapján megkeresni, de nem ment. Nem csüggedtünk, akkoriban ez megszokott dolog volt, majd legközelebb visszajövünk. Viszont a lábunk kissé fázott, éhesek is voltunk, találtunk egy tűzrakóhelyet. Pihenjünk meg egy kicsit! Szedtünk pár száraz fát, tűzszerszám, bicska, mindig van nálunk, így hamar tüzet raktunk. Két kidőlt fatörzsre leültünk, bakancsokat levettük, vastag zoknit is, szépen a tűz köré állítottuk, száradni, a zoknikat, meg ágakra felfűztük, és mint a szalonnasütésnél a meleghez tartottuk. Közben pihi, kaja, jókedv. Nagyon okosnak tartottuk magunkat, láttuk, hogy a pára csak úgy gőzölög ki a nedves cuccokból. Miután kellőképp „megsütöttük” a zoknikat, szedelőzködtünk, ekkor derült ki, hogy fi bakancsa kissé közel állt a tűzhöz. Na a bakinak semmi baja, csak a talpa volt ragasztott, és a ragasztó lehet, hogy télálló, de nem hőálló. Ezek után elképzelhető, hogy röhögcsélés közben, leffentyűs bakanccsal a hóban hogyan csattogtunk le a hegyről, vissza a faluba
Endresz György emlékére (GCEndr), a végláda, a Vértes előterében, Bodmér közelében. Itt a végládát kerestük, április végi, nagyon szép időben, örülve az új fényképezőgépünknek. Tudtuk, hogy a láda környéke kissé mocsaras is lehet, jó vízállásnál, de ez nem tántoríthatja vissza a kezdő kessert. Az emlékművet könnyen megtaláltuk, körülötte pompás virágok nyíltak, próbálhattuk a makro fotózást (hason csúszva). A láda lehetséges helyét is könnyedén kitaláltuk a nyárfásban, a megközelítése okozta a gondot, mert éppen a mocsaras időszakot fogtuk ki. Próbáltuk a fasorokban haladva, a dombosabb részre lépve közelíteni, de a láda 10 méteres körzete vízben állt (maga a ládát rejtő fa töve nem). 
------ A Kolon-tavi ládát sem
------ úsztuk meg szárazon…
A harci láz elkapta be-t, nem töketlenkedünk itt kérem, lekapta cipőjét, zokniját, nadrág felhajt, aztán meztéláb be a mocsárba, a ládáért. Soha életemben nem léptem ilyenbe, igen meglepően nem volt hideg a víz (valószínű a pár centis víz a napsütés hatására, plusz a bomló növényi részek hője), a lábam körül áramlott felfele a bomló növényi anyag, és rettenetesen vigyáztam, nehogy valami békára, halra (nem félek tőlük, az eltaposás miatt vigyáztam), vagy valami szúrós növényre lépjek. Mire elértem a ládát, persze fi is talált utat oda, persze cipőben… Logolás, visszarejtés, mezitlábas kicaplatás – most már az erdőszélig, szárítkozás, öltözködés, hazáig élménymesélés. Jó volt.
------------ Néha nehéz eldönteni,
------alatta, vagy felette (Csikling vár)
Csikling vár körtúra (GCsikl) a Bakonyban:
Még a hőskorban, csak térképismeretekkel. A harmadik ponttal akadt kalandunk (habár az első kettő is kétszeri nekifutásra lett meg). A logokból olvastuk, hogy a vártól kell meredek töltésen leereszkedni egy várárokban található kidőlt fához. Namármost a meredekekkel be-nek sok baja van, mert felfele nem bírja, lefele meg nem meri. Így térkép alapján készültünk, hogy mi bizony a várárkot kívülről közelítjük meg, és a térképen ment is egy szekérút. Nos a valóságban is, de a szekérút és a várárok közt irtás volt pár éve, ami mostanság már tele volt fiatal bükk-csemetékkel, és közte nyakig érő szederrel és csalánnal. Szerencsére csalánra készültem, és a könnyű szoknya alá még a vár előtt egy hosszúnadrágot húztam. De a meredek csak riasztott, ezért próbáltunk mégiscsak egy vadcsapást találni a fiataloson át, be az árokba, a ládát rejtő fához. Sikerült is, attól eltekintve, hogy én lemaradtam, mert az árokban épp elnyílott a medvehagyma, és a fonnyadó levelek igen csúszósak voltak, csak a fákban kapaszkodva lehetett közlekedni. Fi – mint mindig –, rohant, meg is lelte a ládát, ezt kiáltással közölte, és hogy menjek oda. Majd csend, és kis idő múlva felordított, halálfélelmes üvöltést hallatott. Minden erőmet összeszedve törtettem a szedresen, csalánon, fácskákon keresztül hozzá, segíteni. Hogy mi történt? A láda találata után – a kötelező fénykép következett, amihez fi egy térdig érő fatuskót talált, amire felállt. Csakhogy az a tuskó egy harcos hangyabolynak adott otthont, és fényképezés közben a lábán jól felmásztak, és mindent elkezdtek csípni … Ettől ordított fi, a fényképezőt eldobta, leugrott a tuskóról és próbálta magáról lesöpörni a fenevadakat. Gyorsan távozni akartunk a helyszínről, szerencsére a gép meglett, és a legrövidebb úton, amolyan Csipkerózsika-féle rekettyésen keresztül – aminél a herceg is inkább visszafordult volna és cölibátust fogad –, kicsörtettünk a szekérútra, majd az erdészeti útra a negyedik pont felé. Útközben nyalogattuk sebeinket, számolgattuk a csípéseket, marásokat, karcolásokat, mikor észrevettük, hogy a szoknya nincs rajtam, csak a nadrág… Na ebből lett nagy nevetés, mert ez már aztán sok volt, a dzsindzsa mindkettőnktől leszedte a vámot. Az biztos, hogy a jó hangulat hazáig kitartott.
-------Itt még délceg legény
-----------(Burok-völgy)
Burok-völgy (GCBuVo) szintén a Bakonyban: Itt sem először jártunk, először buszos, tömegközlekedési megközelítéssel, Várpalota felől, Királyszállásnál leszállva, a völgyön végigmenve, majd Isztimérre kiérve, Fehérvárra buszozva, csodás nyár eleji időben. Ezen az élményen felbuzdulva, ismét elmentünk, most kocsival Királyszállásig, ez azt jelentette, hogy a völgyet oda-vissza meg kellett járnunk. Kora tavasz volt, lakhelyünkön csodás idő. Gondolatban számítottunk egy kis hóra a völgyben, hiszen ez egy mély hideg klímájú völgy. Ez így is lett, szép napsütésben, pár centis hóban indultunk, de ahogy haladtunk beljebb, úgy emelkedett a hó mennyisége is. Amikor elkezdődött a bedőlt fák átmászása a második pont előtt, már térdig ért a hó. A legnagyobb problémát az okozta, hogy a teteje már megolvadt, és a hideg éjszaka miatt újból megfagyott, pont olyan teherbíró képessége volt, hogy amikor ráléptünk, megbírt minket, de amint áthelyeztük a testsúlyunkat, rögtön beszakadt. Innentől rémessé vált a túra. Néha a hó takarta a kidőlt faágakat is, nem mindig láttuk, hova lépünk, volt, hogy két faág közé beszakadt a lábunk. Szó mi szó, elég elcsigázott állapotban értünk a 3. pontra. Itt tudatosult bennünk, hogy az utat még visszafelé is meg kell tenni. Sikerült, de késő délután lett mire a kocsihoz visszaértünk, és nagyon viharverten néztünk ki. Így láthattuk a völgy két arcát, mindkettő csodás volt, emlékezetes.
Nagy-Széna hegy (GCNSzh) a Vértesben: Kedvenc helyünk, mindenféle megközelítési módot kipróbáltunk már. Vérteskozma, Szárliget felől, kocsival, gyalog, körbe lazábban, toronyiránt meredeken. Többször találkoztunk szarvasokkal, muflonnal. A láda feletti fennsíkról tiszta időben csodás kilátás, de a szél szinte mindig fúj. A láda közelében hollók fészkelnek, egyszer olyan időszakban mentünk, amikor nagyon fújt a szél, a hollóknak meg játszhatnékjuk volt. Olyan légi parádét levágtak nekünk, hogy csak a szánkat tátottuk. Kavarogtak a levegőben, „kötelékben” repültek, szaltóztak, röptükben oldalra fordultak, lábukkal összekapaszkodtak, majd ellökték egymást. Legalább fél óráig csodáltuk a mutatványt, ránk sem hederítettek. Soha addig, és azóta sem láttunk madaraktól ilyen csodát.
----- Ilyen pillanatokért érdemes
----------(Bakony – Iharkút)
Iszkaszentgyörgy - Kastély(park) (GCiszk) a Bakony lábánál: Pont a falusi búcsú napjára sikerült a multi keresését időzítenünk, amit a kastély udvarában tartott a falu. Szerencsére még korán volt, csak a vásárosok érkeztek meg, így a kastély környéki pontokat hamar leszedtük. Ezután irány az erdő a többi pontért, majd vissza a kocsihoz a kastélyudvarba. Lassú keresgélésünk miatt jócskán telt az idő, dél elmúlt mire visszaértünk. Addigra javában folyt a falusi mulatság, az emberek vígan sörözgettek az asztalok körül. Nekünk még feladatunk volt a láda megkeresése, ami a Duzzogó mellett van. Na de hol a Duzzogó? Erről térképünk nem volt, így meg kellett kérdeznünk a falusiakat. Egy idősebb úrhoz fordultunk, aki olyan elöljáró félének nézett ki. Megkérdeztük, szépen elmagyarázta, merre menjünk, mit is jelent (egy melegvizű forrásra épített fürdőt, ami ma már csak romhalmaz), elmondta történetét, és hogy gyerekkorában mennyit fürdött ott. Majd megkérdezte, nincs-e kedvünk a kastélyt belülről is megnézni. Hát eltátottuk a szánkat. Kiderült a kastély őréhez fordultunk, a Nemzeti Örökségvédelmi Hivatal megbízottjához. Aztán meg belül tátottuk a szánkat. Az épület jó része felújítva, majd abbahagyva. Láttunk korabeli kandallót, freskót, korhűen felújított szobákat, eredeti 300 éves falépcsőt, márvány korlátot. És hallgattuk a mesét a kastélyról, egykori és mai tulajdonosairól, felújításról, filmfelvételekről, pénztelenségről, befektetői elfordulásról. Kaptunk komplett tájékoztató anyagot, amit befektetőknek szántak. Itthon elolvastuk, nagyon tanulságos. Különleges élményben volt részünk, addig mi voltunk az első kesserek, akik belülről is láthatták a kastélyt, de ha jól néztük azóta is csak egy csapat láthatta. Ilyen váratlan kalandokért is érdemes ládázni.
Kerékpárral a Fertő-tó körül 2. (GCfer2) Őszi, soproni nyaralásunkra fi kerékpárt is vitt, feltett szándékkal a Fertő tavi ládák levadászására. Ott kezdődött, hogy szállásunk Sopron felett a Moha-Muck fogadóban volt, a határ mellett, és az a csoda történt, hogy a szobában be fekhelyén osztrák mobilszolgáltató volt, míg mellette fi-nek magyar. Köztünk volt a „határ”. Majd a Fertő tavi láda története: Be ugyebár a mérete miatt kerékpárfóbiás J, így a logisztikát vállalta. Bringával az autó tetején Fertőrákosra mentünk, itt fi nyeregbe pattant, és elinalt. Megbeszéltük, hogy kb. hány óra múlva találkozunk a tó túloldalán Pomogynál, ahol felveszem a megfáradt kerekest. Közben a sarokpontoknál hívással, vagy sms-sel értesít, hogy hol tart, megtalálta-e a pontot. Én meg ezalatt elmentem vadliba és madárlesre Sarródra. Csak vártam-vártam fi hívását, eluntam a dolgot, átmentem Pomogyra, ott várakoztam, hívás semmi. Majd én próbáltam hívni – a hívott nem elérhető (biztos nincs térerő – nyugtáztam), sms-t is küldtem, semmi válasz. Hát már nagyon aggódtam. Majdnem negyedóránként próbálkoztam a hívással, majd egyszer csak megszólalt fi, itt vagyok, a határon. Mondhatni megörültem a válasznak, ő meg mérgelődött. Kiderült, ő is próbált hívni, sms-t küldeni, de nem sikerült. Be kell vallani, nem vagyunk egyáltalán telefonguruk, a gyerekekkel már beszéltünk többször külföldre, nem gondoltuk, hogy bármi probléma is lehet. Mikor hazajöttünk mondták a gyerekek, hogy a telefont be kellett volna állítani. Hát ilyen bénán jártunk, nagy tanulságul szolgált, hogy mielőtt ilyet csinálunk alaposan tájékozódjunk. Természetesen minden rendben volt az úton, és csodás élményekkel gazdagodott fi.
----------------------------------- Börzsönyben, a K2-nUtószó: Szeretünk kirándulni, ládázni, és nagyon örülünk, hogy rátaláltunk erre a játékra. Kicsit féltjük, mert egyre többen játszák, sokan vagyunk – sokfélék. Aki összetűzésbe kerül a területtulajdonosokkal, a vadászokkal, a természetvédelmi hatóságokkal, vagy akár csak hanyagul a muglikra nem figyel, az mind árt ennek a játéknak, és a titokzatosságnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése