2. Hegyek között (bolyak)

Késő délelőtt értünk a Granpians nemzeti parkba. 2006-ban hatalmas tűzvész pusztított itt. Ausztrália növényzete elég jól bírja a tüzet, sőt van olyan növény, aminek kifejezetten kell ahhoz, hogy virágozzon. Itt is lehetett látni, hogy a fák nagy része átvészelte, a törzsek mindenhol feketék voltak és a vastagabb ágak vagy teljesen hiányoztak vagy csak úgy elszenesedve meredeztek, viszont a törzsek végig tele voltak fiatal zöldellő hajtásokkal és vékony ágakkal. A kengurufaroknak vagy fűfának nevezett növénynek viszont direkt kell a tűz a szaporodáshoz.

Először egy kisebb gyaloglással megkerestünk egy ládát egy furcsa vízeséshez vezető ösvény mellett.

A vízesésben az volt az érdekes, hogy a lecsorgó víz rögtön a sziklafal alatt eltűnt és csak jó néhány méterrel lejjebb bukkant elő patakként.

Be kell, hogy valljam én nem akartam ide jönni, mert az a kevés, amit olvastam erről a parkról főleg a tűz miatt inkább riasztó volt. Fölöslegesnek tartottam ezt a nagy kerülőt, de mindent visszavontam, miután megnéztük a látogatóközpontot Halls Gap-ben. Olyan szép képeket láttunk és olyan érdekes dolgokat olvastunk, hogy rögtön fölmentünk a hegyek közé, pedig csak másnap akartunk eredetileg.

Kiválasztottunk egy rövidebb túrát a „Grand Canyon-ba”, aminek persze semmi köze nem volt az igazihoz, de fantasztikus sziklaalakzatok között másztunk fölfelé.

Az volt csak a baj, hogy a hátunk mögött egyre jobban tornyosultak a fekete felhők és már dörgött az ég. A kanyon tetején a kitett sziklán föl lehetett volna menni egy csúcsra, de vihar miatt inkább visszafordultunk.

Mire leértünk a kocsihoz már egy kicsit esett, de nem volt annyira vészes ezért továbbmentünk a MacKenzie vízeséshez. Ott viszont úgy elkapott az eső, hogy a fényképezőgépet nem tudtam elővenni. Mire visszarohantunk a kocsihoz annyira vizesek lettünk, hogy tetőtől talpig át kellett öltözni.


Viszont az eső után az első kilátóhelynél ilyen látvány fogadott:


Még látszott, hogy több helyen zuhog.


Halls Gap fölött már ott volt a szivárvány.

Nagy szerencsénk volt, azzal, hogy még délután fölmentünk a hegyek közé, mert másnap minden felhőbe burkolódzott, így inkább megkerestünk egy vashíd tövében egy ládát aztán továbbmentünk.

Következő úti célunk a Mount Kosciuszko nemzeti park volt, de nem döntöttük el előre, hogy merre akarunk odamenni. Mindenesetre elindultunk nyugat felé. Ballarat előtt egy kicsit vitatkoztunk, mert én bementem volna a városba, de Lili pont elaludt, így kihagytuk. Bánni nem bánom, mert a kisebb városok mind egyformák voltak, és a városi sétából mindig hamar elegünk lett. Nem akartunk az autópályán menni, mert az nagyon unalmas, viszont így nagyon kellett figyelni, hogy a kis mellékutakon jó felé haladjunk.

Este a kempingben nem volt rajtunk kívül senki csak a kakaduk. Hatalmas rajokban röpködtek össze-vissza fülsüketítő ricsaj kíséretében.

Reggel két ládával nyitottunk. Az elsőnél állítólag 2 ember ufót látott, sőt le is fényképezte.

A hatalmas láda csupa ufós témájú ajándékkel volt tele. Nálunk persze ilyen nem volt. Én vittem magammal egy marék magyar aprópénzt, amiket pici simítózáras zacskókba adagolva raktuk a ládákba. Szerintem sikeresen, mert a legtöbb ládánál már akkor olvastam, hogy az utánam jövők kiszedték, amikor itthon belogoltam.

A másik láda Glenrowan-ben volt, ott ahol Ned Kelly-t elfogták. Ned Kelly amolyan ausztrál betyárként

kezdte, de a végére már volt egy nagy bandája. Hihetetlen, hogy ezek mit képesek kihozni a semmiből. A faluban egy épület sem áll azokból az időkből, amikor a nagy elfogás történt, de azóta is abból élnek.

Ezután a felduzzasztott Hume-tó partján álltunk meg ebédelni.

Délutánra elértük a Kosciuszko nemzeti parkot. Itt New South Wales-ben nincs parkbérlet, mindenhová hol egyáltalán volt belépő külön kellett fizetni. A Mount Kosciuszko drágább, mint a többi, télen meg pláne, amikor síelni is lehet.

Hiába ez a legmagasabb hegység, végig ugyan olyan nem túl látványos erdőben ment az út, nem volt sehol kilátás az egy darab kilátón kívül.

Semmi alapja nem volt ugyan, de én úgy képzeltem, hogy az emuk a sivatagos laposabb részeken élnek, eszembe sem jutott, hogy láthatnánk őket, mert sivatagba nem készültünk, erre itt 1300 m magasan a legsűrűbb erdős részen elénk jött egy egész csapat. Szépen megvárták, amíg a Lilivel kikászálódunk a kocsiból, és hagyták magukat megközelíteni.

Az ingyenes kemping abszolút ideális helyen volt egy folyó partján.

A közeli mezőn kenguruk ugráltak, akik szintén hagyták magukat közelről fényképezni.

Reggel egy pár percre megálltunk Thredbo-ban a síközpontban. Kíváncsi voltam, mert mindenhol téli képeket lehetett látni, ami nagyon furcsa volt a behavazott lombos fákkal. Így hó nélkül sem volt más, de rájöttem, hogy azért mert hozzá vagyok szokva, hogy Európában a sípályák általában fenyők között vannak.

Thredbo után egy több órás kitérővel föl lehetett volna menni még a magasabb területekre, de eddig annyira egyhangú volt az út, hogy nem volt kedvünk hozzá. Inkább továbbmentünk Canberra felé.