A hivatalos oldal adatbázisából - Attibati adatbázis kezelő ismereteit segítségül kérve - kigyűjtöttem azokat a "kollégákat", akik 2007-ben kezdtek bele közös hobbinkba, és egy év alatt legalább 50 megtalálást értek el. Ez a megtalálás-szám már feltételezi, hogy ráéreztek a geocaching "ízére", és komolyan érdekli Őket a ládázás. Ezután átnéztem a logokat, és kiválasztottam azokat a kessereket, akik érdemben is hozzátesznek valamit a játékhoz, veszik a fáradtságot, és néhány mondatban leírják tapasztalataikat, élményeiket. Küldtem Nekik egy körlevelet, néhány gondolatébresztőnek szánt kérdéssel.
MaciMac válasza:
A játék hírével nem tudom mikor találkoztam először, de megérinteni akkor érintett meg, amikor egy volt tanítványom, aki dolgozott kint a Garmin-nak, hazajött az USA-ból, találkoztunk, pontosabban a koordinátáim alapján keresett, illetve talált meg. Néhány éve, a földhivatal felmérte a környéket, ahol lakom, digitalizálási célból, és előtte én egy barátom segítségével már kitűztem a telkemet, illetve bemértem a saját koordinátámat. Ekkor még nem volt netem, merthogy tanyasi vagyok, és nálunk először hálálkodni kell, hogy a szolgáltató legyen kedves lehetővé tenni a kínálatának igénybevételét.
Egyszóval a bogár véletlenül került a fülembe, tudtam, hogy van technikai háttér, hallottam, hogy van ilyen játék, kezdődött a kütyü utáni vágy. Az egyik legnagyobb gondom a szemem volt és ma is az, hogy nem látom ami pici. Terepen a bifokális szemüveg botorság, az állandó átöltözés, (merthogy a szemüveg öltöztet) szintén kellemetlen. Keveset tudtam a GPS-ről, akiket addig ismertem, más megvilágításból okosítottak, a kézi számítógép pici volt, szóval magamévá tettem egy Mio C710-est. Írországtól Bulgáriáig jó vagyok, de minek. Van egy drága MP+ lejátszóm, meg tudom mutogatni az unokáimat, és elnavigál, ahova akarom, de ritkán megyek. Ez volt az alaphelyzet.
Általános iskolás koromban, volt egy kis, öt fős csapatunk, akikkel sokat túráztunk, kirándultunk. 13-13 évesen a Bükköt már széltében, hosszában bejártam, sok területét ismertem már, mint a tenyeremet. 1968-tól ’72-ig a miskolci Bláthy Ottó Villamosenergiaipari Technikumba jártam, és az iskola saját természetjáró szakosztályában túrázgattam, illetve ismerkedtem meg a tájfutással. Rendszeresen jártunk találkozókra, versenyekre, jártuk az Országos Kék Túra útjait. Amikor befejeztem az iskolát, kiszakadtam abból a közegből, de a barátaim révén megismerkedtem, a Nehézipari Műszaki Egyetem Marcell Loubens Barlangász körével, ami valahol egyféle jogutódja volt a Diósgyőri Zsombolyosoknak. Itt addig voltam aktív, amíg ’73 végén el nem vittek Marcaliba katonának. Az a két év, azon kívül, hogy a legszebb koromtól fosztott meg, kiszakított a régi társaságból. Utána család, munka, gyerekek, a kirándulások, már nem a régi baráti körrel, hanem csak a családi körben folytatódtak. Itt volt az életemnek egy hosszú szakasza, amikor a szervezett természetjárástól távol, csak családi szórakozásként műveltem a kirándulást, erdőjárást. Persze bejártam az egész országot, sok helyen voltam Európában, de csak a szívem csücskében vittem magammal a nagyobb társaságot.
Szakmám, munkáim lekötötték az időmet, és ami a nagyobb baj, felőrölték az erőmet. 48 évesen kidőltem a sorból, elfáradtam, kicsit lerobbantam, rokkantnyugdíjas lettem.
2007 elején egy baráti kapcsolatból újraindult a túrázgatás, kirándulgatás. Nyár elején megismerkedtem azzal, aki belevont a játékba. Először csak elmesélte, hogy Ő a gyerekeivel milyen játékot űz, hogy élvezik, hogyan szórakoznak, merre járnak. Nekem ez gondviselés szerű lehetőségnek tűnt, ahol jó társaságot, hasznos, egészséges környezetet, időtöltést találhatok. Első kirándulásunkon meglepődve tapasztaltam, hogy például az arány, és a térérzékem mennyire eliszaposodott. A séta jól esett, az elkeverést is szórakoztatónak tartottam, félni a sötétben változatlanul nem féltem, de nem voltam a régi. Meglett az első láda, és eszembe jutottak a tájfutó élmények, amikor a második dzsindzsázás után eldöntöttük, hogy inkább vállon átvetett tornacipővel, kényelmesen, mezítláb sétálva fogtuk a pontokat, és élveztük a jó levegőt. Itt jöttem rá arra is, hogy már nem úgy érzem a térképet, illetve, hogy a pont után az út mindig kivilágosodik. (na persze egy-két elvetemülttől eltekintve) Ez után jöttek a gyerekek, és már négyen mentünk nagyobb vadászatra. A meredekek ugyan majdhogynem csapágyasra űzték a motoromat, de a régi akarattal mentem toronyiránt, ha azt mondták, arra van a cél. A közelben már mint egy öreg bőrharisnya, a nyomokat olvasom, és a szimatom vezet. Erről a gyerekek inkább tudnának mesélni.
Ami a legrosszabb számomra az egészből, hogy nem látom a műszert, két három szemüveggel az erdőben nem lehet közlekedni, ezért mindig csak kérdezek, és a vén vadászkutya szimatával keresem a leírásnak megfelelő helyet. A papír sem nagy segítség, mert a 14 pontos leírással el sem férnék a fák között. A kicsinyített szöveg pedig ugyan olyan, mint a műszer apró kijelzője.
A versenyszellem engem már nem hajt. Csak azért nem fékezem a gyerekeket, mert nem akarok ünneprontó, és kerékkötő lenni. Gyakran sajnálom, hogy nincs időnk alaposabban megnézni egy-egy szép helyet. Nekem a mennyiségi szemléletem, már a múlté. Sehol nem akarok első lenni, szeretem, ha törik előttem az utat. Ami nekem van szánva, az úgyis megvár, ami nem, az nem. A béke, a nyugalom, a csend, a jó levegő, az érdekességek, a tanulás lehetősége, nekem bőven elég. Szívesen megyek velük, mert szeretem látni, hogy élvezik, én is jól érzem magam, de a húzóerő nem én vagyok. Mindenkinek meg kell járni a saját útját, ezt nem lehet siettetni. Ha az ember kepeszt, ugyan oda jut, csak sokkal fáradtabb lesz a végén. A segítség mindig az, amit kérnek, nem az, amit én rá akarok erőltetni valakire. Ha kérnek, vagy kérdeznek, szívesen adok, válaszolok, de meggyőződésem, hogy mindenkinek az lesz a sajátja, amiért megszenvedett. Elnézem én a fiatalok vitázását, harcát. Eszembe jut, hogy én is ezt csináltam. Se leállítani nem akarom őket, se más irányba terelni. Tegyen mindenki érzése szerint. Ha rosszat tesz, azért is ő fog szenvedni. Ha megbánt másokat, vissza fogja kapni, vagy attól akit bántott, vagy hasonlóaktól, vagy a saját lelkiismeretétől. Sokszor nem értem a vitákat, nem értem, miért nem a szép szó a legfontosabb vezérlő elv, nem értem, miért kell a másikról rosszat feltételezni. Szóval sok-mindent nem értek. Nem szeretem az irigységet. Szerintem a gazdagság, az a megelégedettségből fakad, és nem a sokból. Az elég, több, mint a sok. Aki még másképp látja, közelebb van az út elejéhez. Azt hiszem, a legtöbb, a jó példa, amivel segíthetünk. Sokszor az is eszembe jut, szívesen titkolnám, hogy magyar vagyok, amikor olyat látok, ami a földhözragadtságot mutatja. Az ostobaság és a butaság sajnos önmagát gúzsba kötő tulajdonsága az embernek, de a legrosszabb az benne, hogy nagyon nehéz tőle a megszabadulás, és a megszabadítás is.
Saját ládám még nincs, majd egyszer, ha csengetnek, és úgy érzem, hogy itt az ideje, azzal is megpróbálkozom. Mindenesetre, amiket hallok és olvasok, az oda vezető útról, az nem tetszik. Azt hiszem, most már tudod rólam, hogy emberi oldalról közelítek. Nem szeretem a keménykedést, mert az nem a mi dolgunk. Akinek cezaromán beütései vannak, az ne rajtam köszörülje az eszközét. Sajnálom, ha valakinek a szép szó nem elég, de nem az én dolgom, hogy rendreutasítsam. Ugyan ez vonatkozik az élet szürke eminenciásaira is. Hogy mit hagyunk magunk után a szavainkkal a mások lelkében, vagy a ládában, majdnem ugyan az. De az sem feltétlen az én dolgom, hogy a világ keresztjét a vállamra vegyem és a világ piszkát eltakarítsam. Ha mindenki csak annyira becsüli a másikat, mint amennyire elvárja, hogy őt becsüljék, már előreléptünk. Várom a napot!
Ősszel jártunk Ausztriában, és Szlovéniában. Ott akkor leírtam a vágyaimat, itt most a türelem, amit tehetek.
Ha járunk valamerre, akkor most már megnézem a kess szempontjából is, hogy van-e érdekesség, amit föl kéne keresnem, de a célokat a gyerekek válasszák ki. Nekik élmény, nekem tetszik, hogy ők a főnökök. Rosszba még sosem vittek bele.
A bulikat nagyon szeretem. Jó a hangulat, jó a csapat. A legekkel nem szoktam foglalkozni, azt hiszem ezt már a szemem automatikusan elintézi helyettem. Így nem irigykedem, és nem bosszankodom. Mindenben a jót keresem, és meg is szoktam találni. Egy-egy nagy szívás jó arra, hogy a tanulságokat levonjuk belőle, és, ha újra besétálunk, akkor abból azt lehet tudni, hogy van még mit tanulnunk.
Nem írtam, de azt hiszem nem is ismeretlen, hogy a kis csapat, akikkel járok: Bütyök+Zulu, illetve SylverRat+Bogee.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése