Hátast dobtam!
(Pupu)

PupuÍrta: Pupu

Fotók: Tudo

Gyerekkorom óta nem múlóan szeretek biciklizni, de bringás fénykorom csak negyven feletti koromban (1986) jött el, amikor egyéves külföldi munka eredményeképp vehettem egy csúcs-szuper országúti gépet, és kezdett lassan felmenni a Vasfüggöny. Első komoly túrám Budapest – Nizza – Budapest volt, tehát oda-vissza az Alpok teljes vonulata, a lehető legtöbb hágóval (18 db. 2000 méter fölötti). Ezt zsinórban követték újabb vállalkozások, amelyek során bejártam az Alpok és a Pireneusok szinte valamennyi jelentős hágóját és magaslati útját, illetve Andalúzia és Toszkána hegyes vidékeit. A csúcs kilenc „kétezres” volt egyetlen nap alatt (Albula Pass, Ofen Pass, Umbrail Pass, Passo Stelvio, Passo Eira, Passo Foscagno, Forcola di Livigno, Passo Bernina, Julier Pass), 195 kilométeres túrán, 5600 méter szintemelkedéssel...

Új lendületet adott a mountain bike („monti”) megjelenése, amellyel szintén végigjártuk az Alpok legszebb és legmagasabb útvonalait, voltunk erődromoknál, sípályáknál, egykori hadszíntereken, és megcsináltuk a Transalp túrát is. Mindezt azért említem itt, hogy lássék: van tapasztalatom és összehasonlítási alapom bőségesen.


2007 nyarán pedig megvalósult régi vágyam: szert tettem egy fekvőbringára!

Amióta először láttam képen, mindig ilyenre áhítoztam, elképzeltem és rajzolgattam egy saját konstrukciót, amely persze mindig csak ábránd maradt. Aztán idén tavasszal a Bike Mag folyóirat cikkéből megtudtam, hogy fekvőbringa-szaküzlet nyílt Budakalászon (www.ambringa.hu)! Úgy léptem be, mint gyerek a játékboltba, szó szót követett, majd egyszer csak, július elején megérkezett az én gépem, egy csodás Challenge Hurricane.

Azóta több mint harminc túrán háromezer kilométert hajtottam vele, és ennek során megtaláltam száz geoládát. Úgy érzem tehát, hogy van közreadni valóm a témában.

Ez nem normális!

A fekvőbringa nem normális bicikli, és valószínűleg „nem normális” (tehát nem szabványos) embereknek való.
Sok válfaja létezik, két- és háromkerekű, alacsony és magas építésű, kis és nagykerekű, alsó és felső kormányos (lásd az iménti hivatkozást)... Szubjektív írásról lévén szó, a saját kiválasztási szempontjaimat ecsetelem. Csakis olyan sportszer ér valamit, amelyet ténylegesen használ az ember, tehát amely praktikus. Azaz: befér az előszobába, a liftbe és az autóba (nem szeretek bringát tetőtartón szállítani, mert piszkos lesz, és növeli a légellenállást). Így már adódott is, hogy kétkerekű, alacsony építésű, elöl-hátul kis kerékméretű, kompakt gép lesz a nekem való. Abból is egy könnyű, gyors, sportos típus, a Challenge Hurricane SL, azaz könnyített kivitel. Tíz kiló alatt van, de az enyém kissé több (12,5) az extrák miatt: van rajta két tárcsafék, első rugózás, két sárvédő, tükör, műszer, csengő és pakktáska, benne szerszámok, két belső-gumi, pumpa. Felső kormányos („hörcsög” kéztartás), azon egyszerű okból, hogy ezt könnyű tolni, a felálló kormánynál fogva. Ez olyankor szempont, amikor nem lehet odabiciklizni a ládáig.

Országúti használatra szántam, arra is használom, ezért eléggé sima, keskeny, kőkeményre (7 bar) fújt gumik vannak rajta. Aszfalton príma, kemény, száraz földúton elmegy, laza talajon vége – tolni kell.

Alapkiépítésben a gép hátul 9, elöl 3 fogaskerekes, a markolatváltós váltási rendszer olyan, mint akármelyik biciklié. Én másmilyent rendeltem: elöl csak egy fogaskerékkel, de hátul háromfokozatú agyváltóval. Két előnye van: ha nem fér másképp autóba a bringa, könnyű kivenni belőle az előrenyúló „bummot”, illetve álló helyzetben is lehet váltani (például hirtelen megállás után). Hátránya nincs, talán pár dekával (de nem többel!) nehezebb.



Minden kezdet nehéz...

A boltban sokféle modell van, célszerű előbb az enyhébb fajtákat kipróbálni, tehát amelyeken nem olyan alacsonyan és hátradőlve helyezkedik el az ember. Kajakozni sem K1-gyel kezdesz... Amikor azokkal már kialakul némi biztonságérzet, jöhet a Challenge, vagy hozzá hasonló. Először nagyon fura, mint egy laposra állított nyugágy, semmi köze a megszokott biciklis fílinghez. Az ügymenet a következő: felhajtod a kormányt, leülsz a legalacsonyabb részre, hátradőlsz, magadra húzod a kormányt, könnyű áttétellel felülre állítod az egyik pedált, jól megnyomod és már mész is, felrakod a másik lábad, lehet hajtani. Szaladt mellettem a boltos srác (Sala), míg ráéreztem az egyensúlyra, de még aztán is kellett néhány alkalomnyi megszokási idő. Ám már az elején fülig ért a szám, éreztem, hogy ez kellett nekem! Ha biciklizni jó, akkor fekvőbringázni egyszerűen remek!

Egész más

És milyen, mikor már jól megy? Fantasztikus! Először is egészen más az érzés. Normál bringán alaphelyzetből kissé lóg a fejem, az aszfaltot nézem. Csüggesztő így. Fekvőbringáról úgy látok, mintha sportkocsiban ülnék. Más a világlátás, más a hangulat. Érzem, hogy kisebb a légellenállás, nem feszül a mellem a szélnek, könnyen gurulok vízszintesen 30-cal. Emiatt hidegben kevésbé fázom, melegben jobban izzadok. Hosszú egyeneseket, amilyenek bőven akadnak az Alföldön, nem unalmas robot végigtekerni, élvezem a tempót, nézelődöm jobbra-balra.

Szűk helyeken ügyetlenebb vagyok vele. Városban továbbra is a montit használom, ugratok fel-le szegélyköveken, hol járdán megyek, hol az autók között, a Lánchíd gyalogjáróján, vagy a Váralagútén... A fekvőbringa erre nem ideális, hátra csak tükörből látok, oldalt-hátra sehogy se. Rosszabbul is látszom a forgalomban, a sok bunkó autós akkor sem veszi emberszámba a biciklistát, ha látja, hát még ha nem... Országúton viszont úgy tapasztalom, hogy nagyobb ívben kerülnek ki, tovább hajlandók mögém szorulva jönni – megbámulnak, mint az ufót, aggódva tartanak távolságot az ismeretlen lénytől. Sokan villognak, integetnek, dudálnak jóindulatúan, van, aki megáll, hogy jobban megnézzen.

Evolúció

Hegymenetben a normál bringán bele lehet állni a testsúllyal a pedálba, ezen nem. Itt csak izomból és áttételből megy minden. Emelkedőn ezért kissé lassúbb. Lefelé viszont gyorsabban mehetsz, mert az alacsony súlyponthelyzet miatt nagyon erősen lehet fékezni, a kormány átrepülésének veszélye nélkül.

Hagyományos bringán nagyon fárasztó tartani a nyakat... Hosszú túrákon mintha kést döftek volna a csuklyás izmomba, ezenkívül sajog a fenekem, a csuklóm, a karom, a prosztatám és sok egyebem. Itt semmi ilyesmi. 150 kilométer után frissen szállok le róla. Nem kell azért beiktatni pihenőket, hogy helyre tornáztassam magam.

Másik különbség, hogy bringán vihetsz hátizsákot. Ezen nem. Pakktáska kell rá, de azt egy mozdulattal le lehet emelni, és oldaltáskaként vinni. Rajta van a kulacstartó, benne elfér egy napra kaja, ruha (12 literes). Nagyobb túrához van két oldaltáskája is, egyenként 12,5 literesek, több ruhát, mini-sátrat, kis hálózsákot lehet bepakolni.

Egy szép őszi nap

Párás korareggel, Kozármislenyben. Kiveszem a bringát a pokrócokkal bélelt autóból, beállítom a tükröt, felteszem a GPS-t és a táskát, aztán néhány helybeli meghökkent pillantásától kísérve elindulok.


Enyhe ködből kel a Nap, igazi vénasszonyok nyara! A forgalom minimális, az aszfalt jó, fülig ér a szám, egyfolytában vigyorgok, mint egy gyengeelméjű. Néhány falu után átkelés a „Villányi-hegységen”! Csupán domb az, de szép élménnyel ajándékoz meg, átsüt a Nap a lombok között, sugarai fénycsóvákat húznak a párában, ragyognak az őszi lombok. Megállok fotózni egy kicsit a telefonommal – nagyobb fényképezőgép útban lenne a fekvőbringán... Aszfaltoznak, a munkások mindenkit megállítva engednek át engem, szájtátva néznek: – Mondd csak, kényelmes? – Nagyon!

Túloldalt klassz lejtő Siklósig, aztán pompás vízszintes menet Harkányba, ahol a parkban geoláda vár. A murvás utakon inkább tolom a gépet. A láda melletti padon jöhet egy kis reggeli, majd hajtás pajtás, tovább a mattyi madár emlékparkba, ahol kopjafája van minden Magyarországról kihalt madárfajnak. Rossz érzés rá gondolni, hogy az egész technikai életformámmal – igen, még a biciklizéssel is! – hozzájárulok a természetes élettér beszűküléséhez.

Újra Siklós, de már nem a megkerülő úton, hanem át a városon, aztán Villányon el a pompás pincesor mellett, nyitva is vannak, színes, vidám, élő az egész, szívesen megállnék egy pohár jófélére! De hát még autóznom kell, nemsokára... Inkább nyomom tovább Bólyra, a kálváriánál eldugott ládához, majd vissza Kozármislenybe, váltakozva emelkedős és lejtős utakon. Nem fáj semmim, szívem tele örömmel és hálaérzéssel. Klassz túra volt, és hazafelé kocsival még le is kapok két további ládát. Szép az élet!

1 megjegyzés:

Kotyvasztgató vénember írta...

Nagyon tetszik a cikk!
Végre elkészült az én fekvőbicajom is. Mentem is vele néhány kilométert. Az útkereszteződéseknél alig tudok elindulni, egyébként minden rendben.
Emelkedőn még nem volt alkalmam menni, viszont állandóan az motoszkál az agyamban, hogy ezzel hogyan fogok megindulni hegynek felfelé, ha még a vízszintes úton is alig tudok elindulni?