Amikor Ládafia fejéből kipattant az ÖTLET, szerencsére hamar követőkre talált és egy jó kis csapat megálmodta, létrehozta ezt a gigatúrát. Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy mi is részt veszünk majd. Sajnos csak egy napot tudtunk rászánni és bizony ez is komoly előkészületet igényelt, mert Annamari abban a korban van, hogy sajnos nem lehet vele egész napos túrákat tenni, így meg kellett oldani a felügyeletét. Viszont nem volt még arra példa, hogy egy egész napon keresztül másra hagyjuk, szóval össze kellett szednünk minden bátorságunkat. Utóbb kiderült, hogy hiába volt minden félelmünk, Ancsi remekül elvolt a nagyszülőkkel.
Lázasan készülődtünk a túrára és némi feszültséggel is. Ugyanis a szeptemberi nyár, amely egy héttel korábban a sarudi GPSGames-es versenyen jól megizzasztott mindenkit és hét közben is gőzerővel tombolt, hétvégére érzékeny búcsút vett az országtól és azóta sem tért vissza. És hát esőben túrázni nem az a felemelő élmény. Az Égiek velünk voltak és vasárnap szép, kellemes kirándulóidőben teljesíthettük a távot.
Szombat este érkeztünk Velencefürdőre, ahol a nyaralónkban töltöttük az éjszakát, hogy reggel minél kevesebb utazással a helyszínen lehessünk. Vasárnap reggel két autóval indultunk el Bakonykútiba, ahol a buszállomásnál hagytuk a Skodát és Attila apukája átszállítmányozott minket a bodajki Csókakő vasútállomásra, a találkozó színhelyére. Mint később kiderült, Bodajkon két vasúti megállóhely van és ez okozott némi bonyodalmat és pár társunknak plusz 2 km gyaloglást…
Elég népes csapat csoportosult a pecsételő hely mellett, a láda köré gyűlve. Gyorsan bemutatkoztunk egymásnak, végre személyesen is találkozhattunk Ágival (végre kék), Bianka-val és a húgával, Gáborral (Fgg), Balázzsal (Almond) és a családjával, valamint Mandula kutyával. Gyors népszámlálást követően megállapítottuk, hogy indulhatunk, hiszen a csapat többi tagja később csatlakozik majd hozzánk.
Fotó: Hajo
kakukKata, Erzsi, Éva, Hajo és Géza (Áron csapata tagja) a buszmegállónál csatlakoztak hozzánk. Bodajkon éppen búcsú volt, nagyon sokan voltak. Buszokkal érkeztek a szépen felöltözött vendégek, mi meg bakancsban vonultunk végig a falu szélén.
Az első kihívás a falu határában várt ránk: itt, a sípálya alján találkoztunk a sirgalahad családdal (a Lovaggal tartott kislánya Dalma és felesége, Tündi is). Na persze a kihívás nem e találkozás, hanem a sípálya megmászása volt. Kicsit rápihentünk a feladatra, csoportképpel és némi fotózással – a kilátás pazar volt, de persze össze sem lehet hasonlítani azzal, amit a sípálya tetejéről élvezhettünk. Az izzasztó kezdet után nem sokkal a Gaja-Szurdok, Bodajk (GCGaja) nevű láda akadt utunkba és mivel igazán nem volt nagy kerülő, csapatostul bevettük a sziklát. Ismét lélegzetelállító panorámában gyönyörködhettünk. Előkerültek az első szendvicsek, valamit itt logoltuk a legtöbben a Geokék ládát is. (Első vallomásom következik: annyira lelkes voltam a helyzettől, hogy véletlenül az első oldalát is aláírtam a logbooknak. Ettől aztán annyira megijedtem, hogy azonnal át is satíroztam a nevünket, sajnos nem lett valami szép így a kezdőlap, bocsánat érte. Talán a ládagazda helyre tudja majd hozni egy javítófestékkel.)
A kis pihenő után leereszkedtünk a szurdokba, hogy a csodálatos patakvölgyben folytassuk utunkat. Mandula kutya gyakran megmártózott a patakban, de rendes kutya lévén egyszer sem rázta ránk a bundájából a vizet. Kényelmes tempóban haladtunk, sokat fotózva, sokat beszélgetve.
Következő nagyobb pihenőnket az útba eső büfénél ejtettük meg, ahol az esőház alá húzódtunk a tisztáson felerősödő szél elől. Itt a fiúk gyorsan osztottak-szoroztak és kiderült, hogy alig a harmadán vagyunk túl az utunknak, viszont már délidőre járt, szóval kicsit gyorsítani kéne a tempón.
Az ebédszünet után tehát kissé gyorsabb ütemben elhagytuk a vadasparkot, jó hír volt ez Balázsnak és Mandula kutyának, ugyanis a kutyus átjuttatása a vadvédelmi kerítéseken nem volt mindig egyszerű.
Fehérvárcsurgó előtt a Sirgalahad család érzékeny búcsút vett a csapattól, mi pedig a szőlőhegyen, borospincék, szőlők és nyaralók között sétáltunk. Egy sütőtök mező mellett nevettük a legnagyobbat, amikor Hajo bemutatta, hogy az igazi férfiaknak meg sem kottyan két hatalmas tök.
A házak közül a víztározó töltésére érkeztünk, megcsodáltuk a tavat és a völgyet, majd elbúcsúztunk Hajotól, Évától és Gézától is, akik elsiettek a buszmegállóba, hogy hazamenjenek. Volt is nagy derültség, amikor a kereszteződésben újra megtekintettük őket, a busz elment, viszont mi élvezhettük még a társaságukat a Be-Csali Büfében, túránk második pecsételő helyén. Fagyiból merítve erőt újra útra keltünk, hogy alig pár száz méter után kettéváljon a csapat: a fiúk Mandulával kiegészülve ládavadászatra indultak (GCFCSV, GCVONT). Mi, lányok sokat beszélgetve, kicsit fújtatva eljutottunk a Bogrács-hely lábáig, ahol a fiúk szerintem kevéssé beszélgetve, de annál inkább fújtatva utolértek minket.
Nem volt már sok hátra a napból, alig pár kilométer és célba értünk, bevittük a ládát Bakonykúti központjába és pecsételtünk a presszóban és ünnepélyes keretek között aláírtuk a füzetet. De, és most megint vallomás következik, ebből az utolsó pár kilométerből én csak arra emlékszem, hogy bár láttuk Bakonykútit egész közelről, a kék jel folyton-folyvást kanyargott és úgy tűnt, egyre messzebb kerülünk a céltól, hogy nagyon fájt már a lábam és hogyha nincs ott Erzsi, hogy „rugdosson”, bizony lecsücsülök valahol egy fa alá, lesz ami lesz alapon, a szemerkélő esőben.
De Erzsi ott volt, így aztán sikerült nekem is abszolválnom a távot viszonylag kevés nyávogással vegyítve. Mindenesetre úgy rogytam a Skodába, mint egy rongybaba, Velencefürdőn felszedtük Annamarit, itthon úgy aludtam, mint akit fejbe vertek, két napig mozdulni sem bírtam.
És levontam a tanulságot – rég volt, amikor utoljára ekkora túrákat tettünk (Pádis), valamint száraz időben kényelmesebb a túracipő a bakancsnál J.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése