A hatalmas alagútrendszerben láthattuk a Monarchia mestereinek csodálatos pontosságú munkáját, a gondos tervezést. De ennek ellenpontjaként látszott az ideiglenesen itt állomásozó szovjet hadsereg vandál pusztítása, hallottuk az idegenvezetők történeteit az itt felhalmozott iszonyatos mennyiségű robbanóanyagról, amely akár az egész várost eltűntethette volna, vagy az Ázsiából idehurcolt kiskatonákról, akik azt hitték, hogy a Volga partján vannak, és gyalogszerrel indultak a folyó mellett hazafelé.
Hívatlan vendég
Persze, hamar fülön csípték őket, és a katonaszökevénynek golyó járt, míg hozzátartozói többet hírt se hallottak róla.
A komáromi szovjet világról eszünkbe jutott Balázs barátunk visszaemlékezése egy 1984-es dunai evezőstúrára, és úgy gondoltuk, közreadjuk, amelyhez ő hozzájárulását is adta.
Tudvalevőleg a Dunának ez a része, mivel csehszlovák-magyar határ volt, csak külön engedéllyel és a határőrség állandó ellenőrzése mellett volt járható. Túratársaink már több napja eveztek lefelé, mikor estefelé Komárom előtt csúnya viharba kerültek.
Innen most következik Balázs története
(Balázséknak érthető módon nem volt lehetőségük fotók készítésére, így a saját képeimet illesztettem be illusztrációként)
:::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::
A komáromi szovjet laktanya lerohanása
( A történet alapja hiteles, az eseményről készült jegyzőkönyvek a magyar és az orosz levéltárakban fellelhetőek!!! Tényleg!)
Az igaz történet abban a regényes korszakban játszódott, amikor még az ideiglenesen hazánkban állomásozó déli hadseregcsoport lakott az igmándi és monostori erődökben (és vélhetőleg a komáromi öreg várban is) szemmel tartva a Duna közlekedési útvonalát és a stratégiai fontosságú komáromi hidat. Akkor még azt híresztelték a Vörös Hadseregről, hogy jó katonákból áll, szigorúság van és vasfegyelem. Nem mellesleg ezen a tájon őrizték a fent említett katonai alakulat legnagyobb magyarországi lőszerkészletét.
Ez mind tele volt lőszerrel
A NATO (akkor még ellenség!!!) stratégái fejüket rázva mondtak le az objektumok szárazföldi megtámadásának lehetőségéről, túl nagynak tartva a kockázatot, a várható veszteséget. És akkor egy nyári napon ….
……. lecsapott a villám. A kajakokat a partra manővereztük, mert a zivatarok idején nem feltétlenül igaz az, hogy a mozgó célpontot nehezebb eltalálni és kéjesen túrtuk lábunkkal az akkor még meleg homokot, amibe úgy lábszárközépig süppedt be az ember, ha elég sokáig állt egy helyben.
Gondoltuk a rossz idő jön, megy, mi meg haladhatunk tovább. A következő határőr poszt úgy másfél-két órányira lehetett. A határvízi engedély bemutatása miatt ott úgy is meg kell állni. A városkában terveztük az éjszakázást, nem siettünk. Az idő múlt, a vihar meg tartós maradt. Elkezdtük szemrevételezni a környéket, hátha itt ütnénk tábort. Amit láttunk nem volt túl kedvező. A vízparton a nedves, laza homok, a töltésen túl meg tömör bozót. Sehol egy barátságos kiskocsma. Mégis csak tovább kellene menni. Ez volt a kupaktanács eredménye, és vízre szálltunk.
A hol erősödő, hol gyengülő széllökésektől és esőtől kísérve egyre közelebb lapátoltuk magunkat célunkhoz. Mire odaértünk éppen este lett. A vasúti híd alatt találkoztunk az első határőr sráccal. Az akusztikus körülmények nem voltak túl jók. Szelíd mennydörgések, tutuló szél, enyhén visszhangos vastraverzek. Mi kiüvöltöztük, hogy vízitúrázók vagyunk – engedéllyel, ő meg visszakiabálta, hogy lejjebb van a hivatalos kikötő, ahol jelentkezni kell. Addigra a társaság már jól átfázott és nagyon ki akartunk nyújtóztatni meggémberedett tagjainkat. És láss csodát nem sokára egy halvány fényű lámpa sárgás derengését pillantottuk meg. Azt mindjárt gondoltuk, hogy itt nem a határőrség lakozik, mert az izzó elég magasról nézett le ránk, de reméltük, hogy legalább is a mézeskalács házikót találtuk meg.
A szovjet katona
Kikötöttünk a meredek partfal mellett és felderítőket küldtünk az itt lakozó jó emberek hajléka felé.
A következő tíz perc legérdekesebb eseményeiről nincs közvetlen tudomásom, én is csak elmondásból ismerem.
Csapataink sárga színű harci úszósapkában, fecske típusú álcázó fürdőnadrágban és az észak-vietnámi fegyvertársaink által gyártott strandpapuccsal felszerelkezve kígyóként kúsztak át a szögesdrót akadályokon (bár elmondásuk szerint akkor már felmerült bennük a gyanú, hogy ez nem a Zöld diófához címzett fogadó udvara lesz). Egy róka ravaszságával kerülték el a fegyveres őröket ( bár elmondásuk szerint furcsállották az őrtornyokból a reflektorok fényénél az éjszaka szépségeiben gyönyörködő elég nagy számú népességet). Egy kaméleon álcázó képességét megszégyenítve osontak épületről épületre ( bár elmondásuk szerint a nagyméretű Lenin képek jelenlétét – ebben a töménységben – nem értették), és végül ott álltak egy meghitt melegséget sugárzó lak előtt. Ott tanyázott az objektum tiszti kara. Kommandósaink már tudták, hogy győztek, de nem nyers erővel akartak diadalt aratni, hanem erkölcsileg akarták megalázni nagynevű ellenfeleiket. Beléptek a házba, felfedték inkognitójukat és egy kis forró teát kértek. Taktikai elemzők szerint talán túllőttek a célon azzal, hogy ezt németül tették.
A megtámadottak becsületére legyen mondva hamar úrrá lettek a helyzeten, a garnizon udvarát 2 perc 25 másodperc elteltével szakszerűen blokkolta egy rohamszázad (bár a 3 harckocsi kicsit késve érkezett, de tudjuk, hogy ezek hideg motorral nehezen indulnak). A Varsói Szerződést 5 percen belül riadóztatták.
Békeharc
Uborkasavanyító
A megkönnyebbülést azonban aggódás váltotta fel, mert az őrmester elvtárs nem akarta megengedni, hogy a fogdában aludjunk. (Ez azért volt baj, mert az összes felszerelésünk hadizsákmányként volt lefoglalva, beleértve ruhát, pénzt enni és innivalót.) Ugyanakkor a derék közeg úgy vélte, hogy a Magyar Népköztársaság területén magyar állampolgárnak tartózkodni nem bűn.
Arról mi nem tehetünk, hogy a kérdéses területen ideiglenesen állomásozott valaki. Még az ügyben is megértőnek bizonyult, hogy a fürdőnadrágokból csak kis számban tudtunk igazolványokat elővenni. De a fogdát, azt nem adta. Adott viszont – és ezt ezúton is köszönjük neki – némely magyar forintokat, amit csokoládéba és szállodai szobabérlésbe fektettünk. (Nem tudom mi kivetni valót talált rajtunk a szálloda portása, de a pénzt mindenesetre előre kérte.)
Másnap gyönyörű reggelre virradtunk. A nap szépen sütött mi pedig ellátogattunk a Duna partjára. Fölöttünk géppuska fészek, előttünk az államhatár. Normális komáromi ember arra nem járt 10 éve, de nekünk muszáj volt, a mi hajóink ott voltak – 20-50 cm mélyen a víz alatt. Mit mondjak? Első körben nem örültünk. Aztán a határőr parancsnok sem, mert kezdtük teregetni a vizes holmikat. Az idő multával Ő idegesebb lett, mi nyugodtabbak. Csak egy farmerdzseki tűnt el, meg egy-két apróság. De még ezek közül is megkerült pár dolog, amit lentebb halásztak ki a vízből. Minden más megvolt.
A ruhák megszáradtak, és bár néhányan már nem jöttek tovább velünk a zöm folytatta az utat.
Esztergomig meg minden határőr úgy fogadott bennünket, hogy: „Ti vagytok azok, akik elfoglaltátok a komáromi orosz laktanyát?” Később aztán már nem tudtak rólunk, mert befordultunk a kanyarban. Így múlik hát el az élet dicsősége.
Hát igen.......
Feljegyezte: Kovács Balázs
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése