2. Erdőség közepén (bolyak)

Második éjszakánkat a Mount Field nemzeti parkban lévő kempingben töltöttük, ahol volt egy csomó tasmán pandemelon. Ez a kis kenguruféle Ausztráliában már teljesen kihalt. Hiába volt kiírva, hogy ne etessük őket, biztos, hogy nem véletlen hogy odaszoktak a kempingbe.

Amúgy az itt történtek tökéletesen jellemzik az ausztrálok hozzáállását a dolgokhoz:

Rájöttünk, hogy a kemping már a park területén van, az ott tartózkodáshoz ki kell fizetni plusszban a parkbelépőt is. A kemping ugyan olyan borítékba pénzbedobós fajta volt, mint az USA-ban, ide bedobtam az utolsó aprónkat, majd visszamentünk a park látogató központjához, hogy megvegyük a belépőt, illetve ez volt az első parkunk és tudtuk, hogy 56dollárért lehet kapni az összes parkra való bérletet, tehát ezt akartuk megvenni. Közben a központ már bezárt, viszont ott is be lehetett borítékba dobni, de csak az egy napi díjat, ami 22 dollár volt. Kicsit húztuk a szánkat de hát mi ugye törvénytisztelő polgárok vagyunk. A parkolóban álló egyetlen autóban lévő pár 10 percig kutatott az összes zsebében és táskájában, hogy föl tudja váltani az ötvenesemet és örültek, hogy segíthettek. Másnap reggel nyitás után visszamentünk, hogy vegyünk egy bérletet, hogy következő este egy másik parknál nehogy megint így járjunk. Amikor a pénztárban lévő nő meghallotta, hogy mi történt, kirohant a ládához, kivette a borítékunkat, lesztornózta a már beütött 56 dollárt és csak a különbözetet kellett kifizetni, és ő is boldog volt segíthetett. Ezek után persze elég jókedvűen sétáltunk föl a Russel vízeséshez.

Itt találkoztunk először esőerdővel. Nagyon érdekes volt megfigyelni az erdő változását, ahogy mentünk fölfelé. Esőerdő csak a vízesés lábánál volt és a patakvölgyben végig, de ahogy haladtunk fölfelé a hegyen az esőerdő fokozatosan átalakult.

Gyakorlatilag ez volt jellemző az egész egybefüggő erdőségre, ami fél Tasmániát beborítja, illetve magashegyi növényzettel is lehet találkozni, a következő állomásunkat a Lake St Claire nemzeti parkot a pár nappal később meglátogatott Cradle Mountain nemzeti parkkal összekötő 10 napos Overland Track-en. Ezt persze mi nem jártuk végig, csak kaptunk egy kis ízelítőt mind a két végén.

A Lake St Clair-nél elgyalogoltunk a Platypus (kacsacsőrű) öbölhöz annak a reményében, hogy látunk kacsacsőrű emlőst. A tájékoztató táblákon elolvastuk az életmódját és rájöttük, hogy erre túl sok esélyünk nincs, de azért jó sétáltunk.

Ezek a hegyek között kanyarog valahol az Overland Track. Három nap múlva a nyugati partról visszafelé mentünk be a Craddle Mountain nemzeti parkba. A park elején lévő parkolóban kelletthagyni az autót és a kb. félóránként közlekedő ingyenes busszal lehetett fölmenni a völgy végén lévő Dove tóhoz.

Mi is fölmentünk a busszal majd a Lilla Tó érintésével visszagyalogoltunk az egyik alsó megállóhoz .

A nyílt, messziről legelőnek látszó rész volt a legérdekesebb. Közelebb érve kiderült, hogy hatalmas, különálló fűcsomókból állt az egész. Lili simán eltűnt volna közöttük, feltéve ha engedem, mert ugye a kígyókérdés nekem egy másodpercre sem ment ki az agyamból. Az útjelző karókból arra lehetett következtetni, hogy télen nagy hó szokott lenni itt.