4. Magasföld (bolyak)

A Kék hegységet elhagyva elindultunk észak felé. Nem akartunk autópályán menni, ezért egy olyan utat választottunk, ahol komppal kellett átkelni a Hawkesbury folyón Wisemans Ferry-nél. A komp előtt volt egy kilátó a folyóra, egy kis parkolóval meg két piknikasztallal. Ott fényképeztük ezt a táblát.

Lilit nagyon érdekelték a különböző táblák, mindig kérdezgette, hogy mit jelentenek, itt egy fél órát azzal töltöttünk, hogy ecseteltük a ránk leselkedő borzalmas veszélyeket, úgy mint eltalál egy krikett labda, vagy megsüti a fenekünket a forró pad, vagy netalántán megijeszt egy madár.

Az ingyenes komp után a folyó partján kanyarogtunk egy darabig, majd elindultunk északra Armidale felé. Az út teljesen más volt, mint amilyenre számítottunk. Azt hittem, hogy sokkal szárazabb és laposabb lesz, közben kellemes erdős dombok között autóztunk Gloucester-ig. Ott megkerestük az Emberi napórát,. Lili még fölrakott kézzel is kicsi volt a pontos időhöz, de velem működött.

A vitaminos doboz ott volt a pad mögött az egyik kis bokorban.

A város után az út elkezdett emelkedni és megint csak nagy meglepetésünkre fölmentünk ezer méter fölé és utána még nagyobb meglepetésünkre nem mentünk le egy jó darabig. Fölértünk egy hatalmas majdnem teljesen lapos fennsíkra, ami majdnem 100 km-en keresztül eltartott egész Armidale-ig.

Lehetett érezni a magasságot, mert jóval hűvösebb volt, főleg este a kempingben. Ez volt az egyetlen hely, ahol viszonylag több európai fa volt, amik már kezdtek színesedni. Az útikönyv Armidale-t, egy hangulatos egyetemi városnak írta.

Végül is nem volt rossz, de azért ezeket a városokat nem lehet egy lapon említeni egy igazi hangulatos európai várossal. Itt volt egy csomó több mint 100 éves épület gyönyörűen felújítva de ezek egy pár kivételtől eltekintve alig látszanak a nap elleni előtetőtől. Ettől a tetőtől minden város tök egyforma lesz, de az is igaz, hogy ettől ausztrál.

Az állomáson megkerestünk egy ládát . Egy hatalmas öreg platán ágelágazásában volt egy vitaminos doboz, amibe kifejezetten idegen pénzeket szeretett volna a rejtő. Ezt mintha direkt nekünk rejtette volna. A felújított vasútállomásról csak annyit, hogy működő márvány kandalló volt a váróteremben.

Másnap a Vízesés úton (Ausztráliában minden útnak neve is van a számozás mellett) mentünk tovább Wollomombi-ba, ahol mi más lett volna, mint egy vízesés, meg egy jó kis láda is. Itt vettem ki életem első TB-jét, mert annyira megsajnáltuk a kis kacsát, aki vissza szeretett volna jutni Hollandiába.

Itt a tájékoztató táblán valami skiccelt térképen Cimbó kinézett még egy vízesést, ahová elindultunk egy nagyon jó minőségű földúton. Az autó biztosítása nem volt érvényes földútra ezért én annyira nem voltam nyugodt, de az tényleg jó út volt. Az volt csak a baj, hogy egy idő után egyre rosszabb lett, majd a GPS alapján beazonosítottam, hogy pont az ellenkező irányba megyünk, mint amerre normálisan mennünk kellene (a vízesésről már rég letettünk). Visszamenni már nem akartunk, ezért az első elágazásnál elkanyarodtunk legalább a jó irányba. Na itt, már ha akartunk sem lehetett volna visszafordulni. Az lett a vége, hogy több mint 50 km-t autóztunk egy gyalogösvénynél néha nem sokkal szélesebb úton .

Mivel az elágazások pontosan szerepeltek a GPS-en, az eltévedéstől nem féltem, de attól nagyon, hogy lerobbanunk. Az elején attól is, hogy valami olyan útakadály lesz, amihez négy kerék meghajtás kellene, de az egyik elágazásnál ki volt írva, hogy arra csak 4WD, ezért feltételeztem, hogy ezen az úton nem lesz rá szükség, ha külön nem jelezték. Végül is szerencsésen megúsztuk az egészet és eljutottunk a New England nemzeti park széléhez egy fantasztikus kilátóhelyhez.

Éppen csak föllélegeztünk az aszfalt úton, majd bekanyarodtunk a Cathedral Rock nemzeti parkba, ahol megint elfogyott a rendes út. Ráadásul egy pár km után a földút is teljesen le volt zárva, csak gyalog lehetett volna tovább menni, ami kissé érthetetlen volt, mert a kerítés másik oldalán megint aszfalt út látszott. Az információs tábla szerint a sziklák több órányi járásra voltak, ezért visszafordultunk.

Vigasztalásul ott volt mindjárt egy láda Ebor-nál a vízeséseknél. Egy mikroláda volt egy hatalmas félig elkorhadt fában.

A két egymás alatti lépcsős vízesést sajnos csak a levegőből lehetett volna egyben lefényképezni, de így külön külön is nagyon jól néztek ki.

Ebor után elhagytuk a vízesések útját és észak felé kanyarodva fölmentünk egészen Grafton-ig. Az út szép lassan leereszkedett a hegyek közül és sokkolóan meleg lett. Már sötétedett mire végre megtaláltuk a kempinget és csak reggel döbbentünk rá, hogy mennyire szép. Mintha egy trópusi parkban lettünk volna.

Grafton mellett van a folyón egy sziget, ahol a déli félteke legnagyobb gyümölcsevő denevér kolóniája él. Állítólag érdekes látvány, ahogy esténként kirajzanak. Ezt sajnos ki kellett hagynunk, mert túl késő volt már, amikor odaértünk, viszont egy teljes napot nem akartunk várni.