Aranyásás (Pupu)

Írta: Pupu

Fotók: Mikulás


Dér csillan a fagyos avaron, ezernyi kis pont a fejlámpa fényében. Teljes a csend. Elmosódott, régi szekérúton ballagok, alig látszik, turistajelzés sehol. Nem is hiányzik, legalább eldobott szemét sincs. Néptelen vidék a Zempléni-hegység távoli erdősége, különösen így, éjszaka évadján. Igyekvős tempóban gyalogolok, noha nem hajt a tatár – egyszerűen így esik jól, legszívesebben futnék, ha nem volna ilyen görgeteges a talaj. Az, hogy ha nem is versenyben, de versengésben vagyok, nem számít; persze, hogy nagyon szeretnék első lenni Ironman frissen megjelent Aranygombos Telkibánya geoládájánál, amelynek érdekessége, hogy a megtaláláshoz be kell mászni egy felhagyott aranybánya járatába, de biztos vagyok, hogy rajtam kívül senki nem rajtolt rá.

Először is nagyon messze van a szóba jöhető vetélytársak túlnyomó többségének.
Másodszor délután fél hatkor jelent meg a neten, ami februárban már sötétséget jelent. Mire majd felvirrad, az átlagos sorsú polgárnak kezdődik a munkanap, várnia kell a hétvégére. A puhányabbakat elijeszti az éjszakai gyalogtúra és a tárnamászás, a vagányabbaknak egyéb kötöttségeik lehetnek. Nem, itt ma nem lesz versenyfutás!

Nekem viszont mintha testre szabta volna Ironman a feladatot! Van nálam tesztkocsi, úgyis kell mennem vele, hát akkor irány a Zemplén! Időmet magam osztom be, csak meg kell várni, míg elmennek a vacsoravendégek, nem árt aludni egy kicsit, de kettőkor már indulhatok. Kedvesebb szórakozásom kevés akad, mint hogy egyedül kódorogjak sötét, ismeretlen erdőben, a felszerelésem pedig tökéletes hozzá, például a lehető legjobb típusú fénydiódás fejlámpa világít.

Régről ered ez a vonzódás a sötétség órái iránt. Még hegymászó koromból. Ott az a szabály, hogy a tulajdonképpen mászás kezdetéig, azaz a „beszállásig” a legjobb eljutni még napkelte előtt, hogy minél több világosság maradjon a lényegre. Meg aztán vannak olyan szakaszok, amelyeket meg kell tenni, mielőtt a napsütés hatására feljebb beindulna az olvadás, kő- és jégomlást, lavinákat indítva. Szóval indulás és az első szakaszok lámpafénynél, hogy ne a végén kelljen lámpázni... Emlékezetes volt például, amikor a Piz Bernina (4049 m) Bianco-gerincét másztuk, 1973-ban. Már kétszer nekimentünk a beszállásig vezető négy és fél órás gyalogútnak, amely eleinte olyan ösvényeken vezet, mint a Gellérthegy oldalában a fenntartó-járatok, majd gleccseren és egyéb barátságos helyeken. Mindkétszer visszafordított az időromlás. Már csak egy dobásunk maradt, aztán elfogy az egy hónap, elfogy a száz dollár – az még a „legvidámabb barakk” korszaka volt... Úgyhogy beszéltünk a Tsierva-menedékház vezetőjével, hogy mi holnap nem kettőkor kelünk, mint a Berninára igyekvő többi hegymászó, hanem egykor. Hogy gyorsabban haladhassunk, mint a libasorba betagozódva. Be is jött a terv, hamar felértünk, és noha ismét jött a rossz idő, két osztrákkal együtt elértük a csúcsot, a svájciak meg mind kudarcot vallottak. Sőt, némi izgalmak árán, élve le is keveredtünk. Azok voltak csak az idők...

Míg lépteimet szaporázom, eszembe jutnak más, hasonló kesser-akciók. Amikor szintén napszállta körül, egy októberi délutánon jelent meg a Börzsönyben Snake ládája a Holló-kövön. Akkor is vendégek voltak, de a megértőbb fajtából, szemernyit sem csodálkoztak, amikor hátizsákkal kisurrantam az ajtón, faképnél hagyva őket. Továbbra is remekül szórakoztak, náluk jobban már csak én, amint a Fekete-völgyi panziótól teljes gőzzel iparkodtam felfelé a hegygerinc jól ismert ösvényén. Már itt is vannak a sziklák, jó nagy a mélység, alig ér le a fénycsóva az aljába, és tudom, hogy Snake igényes helyekre rakja a ládáit. Vajon most hová? Hopp, ez itt azért egy kicsit túlságosan mászós, ide talán mégse... Netán a másik sziklafokra? Igen, a kis állóhelyről be kell nyúlni a sarok mögé, és ott van. Szűz a logbook! Vidám naplózás, aztán irány haza, bagolyhuhogástól kísérve, és az erdőből mindenféle vad csörtetését hallgatva. Néha próbálok felelgetőst játszani a kuvikokkal és macskabaglyokkal, de persze sose derül ki, hogy nekem válaszolnak-e. Otthon aztán jót mulattam az utánam érkezők bejegyzésein, akik többek között gyógymódot javasoltak időskori álmatlanságomra...

Vagy a mátrai Asztag-kő! Az se akármilyen kaland volt!
Rosszul jött ki a lépés, esélyem sem volt elsőnek rámozdulni, de mellém szegődött a szerencse. Nivabibi megpróbálta, de gyerekkel ment, és túl veszélyesnek ítélte a síkos, úttalan terület sziklaletöréseit. Feladta – becsülöm józan döntéséért, pedig nem lehetett könnyű visszafordulni a siker kapujából. Én viszont ezt látva azonnal autóba ugrottam, éjszakai sűrű ködben irány Gyöngyös, aztán az erdészeti út – montis túrákról jó ismerős –, amelyen egy kicsit fel-alá járva kerestem bejáratot a kefe-sűrűségű fiatalos erdőbe. Sehol! Hát akkor csak úgy, a husángnyi fácskák között bujkálva. Ki is értem a holdfényben csillogó, impozáns sziklákhoz, fölöttük a csillagos ég, alant még a ködtenger, mindenen dér sziporkázik – hát kell ennél szebb? Némi óvatos mászogatás után meglett a láda, eloroztam Nivabibi elől, de persze nem ez számít, az a fontos, hogy nem rángatta veszélybe a csemetéjét.

Nem is beszélve a szentgotthárdi csata ládájáról, alig néhány napja jelent meg! Épp Rómából autóztam haza, amikor feleségem felhívott, hogy új láda jelent meg, és útba is esik. Rábafüzes előtt persze lekanyarodtam a főútról, noha nem volt nálam GPS, csak az autóba való Acer navigátor, iGo szoftverrel. A civil ruhám, városi cipőm sem épp éjszakai kesselésre való – de mivel fejlámpa azért volt nálam, hát belevágtam. Meg is lett, az elsőségekre szintúgy hajtó Akloz őszinte csalódására, aki kevéssel utánam esett be a helyszínre. Miután persze learatta előlem az alsószölnöki duzzasztó szintúgy új ládáját, ahol meg én lettem a második...

Jóleső emlékezésemből röfögés riasztott fel. Jobbról, balról, mindenfelől. Egy vaddisznó-konda kellős közepébe keveredtem. Jóban vagyok a nemzetségükkel, többre tartom őket embertársaim jelentős részénél, de azért nem árt elkerülni a félreértéseket, tehát elkiáltottam jól bevált varázsigémet: – Röff, ha mondom, rontom-bontom! Át is bocsátottak bántatlanul, megnézhettem a régi épületek alapfal-romjait, majd még egy jó adag gyaloglás után eljutottam a tárna szájához.

Na, most semmi hülyeség, mert ha itt bennszorulok, bajos lesz, így egyedül! Ám az ácsolat rendben levőnek tűnik, igaz, van némi omlás, de négykézláb átmászható, beljebb pedig már járni lehet. Olyan párás a levegő, mint egy gőzfürdőben, csak úgy gomolyog a lélegzet. Milyen hosszú a tárna, sokkal érdekesebb és izgalmasabb, mint vártam! Nagyon lestem, nem jön-e elő néhány törp, hogy bevezessen az aránybánya kincseskamrájába, de nem mutatkoztak, és szerencsére a Banyapók sem lesett rám. Vasember bizonyára megkaparintotta előlem a drágaságokat, azóta nálam Aranyember az ő neve.

Meglett a láda, és mire visszaértem a kocsihoz, ki is virradt. Jöhetett a hosszú autózás hazafelé, amely dehogy lehetett unalmas, ha egy ilyen gyönyörű, és ráadásul aranyérmes túra részleteit lehetett közben felidézni!