Aranyásás
(Pupu)

Írta: Pupu

Fotók: Mikulás


Dér csillan a fagyos avaron, ezernyi kis pont a fejlámpa fényében. Teljes a csend. Elmosódott, régi szekérúton ballagok, alig látszik, turistajelzés sehol. Nem is hiányzik, legalább eldobott szemét sincs. Néptelen vidék a Zempléni-hegység távoli erdősége, különösen így, éjszaka évadján. Igyekvős tempóban gyalogolok, noha nem hajt a tatár – egyszerűen így esik jól, legszívesebben futnék, ha nem volna ilyen görgeteges a talaj. Az, hogy ha nem is versenyben, de versengésben vagyok, nem számít; persze, hogy nagyon szeretnék első lenni Ironman frissen megjelent Aranygombos Telkibánya geoládájánál, amelynek érdekessége, hogy a megtaláláshoz be kell mászni egy felhagyott aranybánya járatába, de biztos vagyok, hogy rajtam kívül senki nem rajtolt rá.
Bejárat


Először is nagyon messze van a szóba jöhető vetélytársak túlnyomó többségének.
Másodszor délután fél hatkor jelent meg a neten, ami februárban már sötétséget jelent. Mire majd felvirrad, az átlagos sorsú polgárnak kezdődik a munkanap, várnia kell a hétvégére. A puhányabbakat elijeszti az éjszakai gyalogtúra és a tárnamászás, a vagányabbaknak egyéb kötöttségeik lehetnek. Nem, itt ma nem lesz versenyfutás!

Nekem viszont mintha testre szabta volna Ironman a feladatot! Van nálam tesztkocsi, úgyis kell mennem vele, hát akkor irány a Zemplén! Időmet magam osztom be, csak meg kell várni, míg elmennek a vacsoravendégek, nem árt aludni egy kicsit, de kettőkor már indulhatok. Kedvesebb szórakozásom kevés akad, mint hogy egyedül kódorogjak sötét, ismeretlen erdőben, a felszerelésem pedig tökéletes hozzá, például a lehető legjobb típusú fénydiódás fejlámpa világít.


Régről ered ez a vonzódás a sötétség órái iránt. Még hegymászó koromból. Ott az a szabály, hogy a tulajdonképpen mászás kezdetéig, azaz a „beszállásig” a legjobb eljutni még napkelte előtt, hogy minél több világosság maradjon a lényegre. Piz Bernina Bianco
Meg aztán vannak olyan szakaszok, amelyeket meg kell tenni, mielőtt a napsütés hatására feljebb beindulna az olvadás, kő- és jégomlást, lavinákat indítva. Szóval indulás és az első szakaszok lámpafénynél, hogy ne a végén kelljen lámpázni... Emlékezetes volt például, amikor a Piz Bernina (4049 m) Bianco-gerincét másztuk, 1973-ban. Már kétszer nekimentünk a beszállásig vezető négy és fél órás gyalogútnak, amely eleinte olyan ösvényeken vezet, mint a Gellérthegy oldalában a fenntartó-járatok, majd gleccseren és egyéb barátságos helyeken. Mindkétszer visszafordított az időromlás. Már csak egy dobásunk maradt, aztán elfogy az egy hónap, elfogy a száz dollár – az még a „legvidámabb barakk” korszaka volt... Úgyhogy beszéltünk a Tsierva-menedékház vezetőjével, hogy mi holnap nem kettőkor kelünk, mint a Berninára igyekvő többi hegymászó, hanem egykor. Hogy gyorsabban haladhassunk, mint a libasorba betagozódva. Be is jött a terv, hamar felértünk, és noha ismét jött a rossz idő, két osztrákkal együtt elértük a csúcsot, a svájciak meg mind kudarcot vallottak. Sőt, némi izgalmak árán, élve le is keveredtünk. Azok voltak csak az idők...


Míg lépteimet szaporázom, eszembe jutnak más, hasonló kesser-akciók. Amikor szintén napszállta körül, egy októberi délutánon jelent meg a Börzsönyben Snake ládája a Holló-kövön. Akkor is vendégek voltak, de a megértőbb fajtából, szemernyit sem csodálkoztak, amikor hátizsákkal kisurrantam az ajtón, faképnél hagyva őket. Továbbra is remekül szórakoztak, náluk jobban már csak én, amint a Fekete-völgyi panziótól teljes gőzzel iparkodtam felfelé a hegygerinc jól ismert ösvényén. Már itt is vannak a sziklák, jó nagy a mélység, alig ér le a fénycsóva az aljába, és tudom, hogy Snake igényes helyekre rakja a ládáit. Vajon most hová? Hopp, ez itt azért egy kicsit túlságosan mászós, ide talán mégse... Netán a másik sziklafokra? Igen, a kis állóhelyről be kell nyúlni a sarok mögé, és ott van. Szűz a logbook! Vidám naplózás, aztán irány haza, bagolyhuhogástól kísérve, és az erdőből mindenféle vad csörtetését hallgatva. Néha próbálok felelgetőst játszani a kuvikokkal és macskabaglyokkal, de persze sose derül ki, hogy nekem válaszolnak-e. Otthon aztán jót mulattam az utánam érkezők bejegyzésein, akik többek között gyógymódot javasoltak időskori álmatlanságomra...

Vagy a mátrai Asztag-kő! Az se akármilyen kaland volt! Asztag-kő
Rosszul jött ki a lépés, esélyem sem volt elsőnek rámozdulni, de mellém szegődött a szerencse. Nivabibi megpróbálta, de gyerekkel ment, és túl veszélyesnek ítélte a síkos, úttalan terület sziklaletöréseit. Feladta – becsülöm józan döntéséért, pedig nem lehetett könnyű visszafordulni a siker kapujából. Én viszont ezt látva azonnal autóba ugrottam, éjszakai sűrű ködben irány Gyöngyös, aztán az erdészeti út – montis túrákról jó ismerős –, amelyen egy kicsit fel-alá járva kerestem bejáratot a kefe-sűrűségű fiatalos erdőbe. Sehol! Hát akkor csak úgy, a husángnyi fácskák között bujkálva. Ki is értem a holdfényben csillogó, impozáns sziklákhoz, fölöttük a csillagos ég, alant még a ködtenger, mindenen dér sziporkázik – hát kell ennél szebb? Némi óvatos mászogatás után meglett a láda, eloroztam Nivabibi elől, de persze nem ez számít, az a fontos, hogy nem rángatta veszélybe a csemetéjét.

Nem is beszélve a szentgotthárdi csata ládájáról, alig néhány napja jelent meg! Épp Rómából autóztam haza, amikor feleségem felhívott, hogy új láda jelent meg, és útba is esik. Rábafüzes előtt persze lekanyarodtam a főútról, noha nem volt nálam GPS, csak az autóba való Acer navigátor, iGo szoftverrel. A civil ruhám, városi cipőm sem épp éjszakai kesselésre való – de mivel fejlámpa azért volt nálam, hát belevágtam. Meg is lett, az elsőségekre szintúgy hajtó Akloz őszinte csalódására, aki kevéssel utánam esett be a helyszínre. Miután persze learatta előlem az alsószölnöki duzzasztó szintúgy új ládáját, ahol meg én lettem a második...
Montecuccoli megfigyelőpontján

Jóleső emlékezésemből röfögés riasztott fel. Jobbról, balról, mindenfelől. Egy vaddisznó-konda kellős közepébe keveredtem. Jóban vagyok a nemzetségükkel, többre tartom őket embertársaim jelentős részénél, de azért nem árt elkerülni a félreértéseket, tehát elkiáltottam jól bevált varázsigémet: – Röff, ha mondom, rontom-bontom! Át is bocsátottak bántatlanul, megnézhettem a régi épületek alapfal-romjait, majd még egy jó adag gyaloglás után eljutottam a tárna szájához.

Na, most semmi hülyeség, mert ha itt bennszorulok, bajos lesz, így egyedül! Mikulás a járatbanÁm az ácsolat rendben levőnek tűnik, igaz, van némi omlás, de négykézláb átmászható, beljebb pedig már járni lehet. Olyan párás a levegő, mint egy gőzfürdőben, csak úgy gomolyog a lélegzet. Milyen hosszú a tárna, sokkal érdekesebb és izgalmasabb, mint vártam! Nagyon lestem, nem jön-e elő néhány törp, hogy bevezessen az aránybánya kincseskamrájába, de nem mutatkoztak, és szerencsére a Banyapók sem lesett rám. Vasember bizonyára megkaparintotta előlem a drágaságokat, azóta nálam Aranyember az ő neve.

Meglett a láda, és mire visszaértem a kocsihoz, ki is virradt. Jöhetett a hosszú autózás hazafelé, amely dehogy lehetett unalmas, ha egy ilyen gyönyörű, és ráadásul aranyérmes túra részleteit lehetett közben felidézni!

Nincsenek megjegyzések: