Visegrádi közös ládázás (Judith)

Nagyon nehezen jött össze ez a „Közös ládázás” nevű program. Amikor bejelentettük a program időpontját, kiugrasztottuk a „nyulat a bokorból” és kiderült, hogy az eredetileg meghirdetett ládázás idejére valami országos színtű és valami nagy rendezvény van titokban kialakulóban, tehát elvetettük ezt a találkát. Engem csak nem hagyott nyugodni a dolog, és beírtam ezt a lehetőséget a L.G.T. oldalra, hátha valakinek kedve támad csatlakozni hozzánk, és eltölteni velünk egy ládavadászós napot. Tudom egy kicsit önző voltam, de remélem, akik részt vettek ezen a programom, így utólag megbocsátják ezt nekem. Mivel soha életemben nem voltam még Visegrádon és környékén, és ha már adódott ez a négynapos ünnep, úgy gondoltuk Luiluival, hogy kihasználjuk ezt a lehetőséget. Így indult a „Keressünk együtt ládákat” projekt.

Fellegvárat is láttuk

Május 2.-án reggel 9 órakor a visegrádi bobpálya parkolójában szépszámmal jelentek meg kesserek. Itt volt többek közt: Baliagy, Togo, Dzsozy, felesége Szilvi és kislányuk Detti, Ludens és felesége Marcsi és elhozták két igen kedves ismerősüket is, megérkezett Arrabona Debrecenből, akit Ludensék vettek fel a Nyugatiban és hoztak Visegrádra. Tehát teljes volt az induló csapat!

Elhelyeztük autóinkat lejjebb, a mogyoróhegyi játszótér ingyenes parkolójában, és nekivágtunk kalandokban bővelkedő napunknak, amiről még akkor nem is sejtettünk, hogy mi minden vár ránk a nap folyamán.

Először a GCEMH ládát kerestük fel, azután indultunk a GCBOB ládához. Ennek a ládának a megtalálása után feltettük nagyon halkan azt a kérdést, mivel volt velünk 1 azaz egy darab gyermek is, hogy az Ő, de csak is az Ő kedvéért bobozzunk egyet? Válasz: egyöntetű és hangos „üdvrivalgással” eldöntődött. Csak nagyon halkan és udvariatlanul megjegyezném, ha a gyereket is beleszámoljuk az átlag életkor …, na ezt ne számoljuk ki! Villámgyorsan megvettük a hatos bérleteinket, mert egy menet az nem menet, és már repesztett is a társaság!

És elindult a bobozás!!	Baliagy, mögötte Togo
Érkezik a következő csapat

Bobozás utáni következő program: együnk- igyunk valamit. Előkerültek a szendvicsek, ittunk finom kávét, kólát, és készítettünk csoportképet.

Bobozás előtt, vagy utánna

Amíg ott álltunk, ettünk-ittunk, megakadt a szeme Togonak egy plakáton, ami a Canopy élményére hívta fel a figyelmünket. El is zarándokolt a társaság az irodához és az induló helyhez, hogy „mi fán terem” ez a dolog! Gondolatot tett követte, Togo kijelentette, Ő ezt rögvest kipróbálja, Baliagy csatlakozott. Aztán felnéztem életem párjára, és láttam a szemében a választ. Pillanatokon belül hármójukat öltöztették, hegymászó beülő, sisak, egy speciális csiga, és indulás. Az oszlopon lévő platformra felmászva 4 kísérő a hegymászó beülőkre erősítette a csigákat, melyek segítségével egymás után oszloptól oszlopig leereszkedtek. Mi, a többiek rohantunk arra a helyre, ahol láthattuk, fényképezhettük, és videózhattuk hőseinket. Togo bohóckodva, Baliagy vidáman nevetve, Lui pedig hintázva ellibegtek előttünk nagy örömujjongásunk közepette.

Baliagy

Togo

Luilui

Míg ők szálldostak, mi visszatértünk előző ténykedésünkhöz, és most kürtőskalács, zsíros kenyér elfogyasztásával, némi sörrel kisérve, próbáltuk az időt elütni, míg ők fától-fáig repkedtek a magasban. Szűk egy óra múlva érkeztek vissza, nagy büszkén.

Az óra negyed egyet mutatott mire ismét csatasorba álltunk, és újult erőre és kedvre kapva kiadtuk a parancsot: irány a Függőhíd!

Na, így a biztos!

A nap 3. ládájának felkeresése (GCFHID), vagyis a láda megközelítése viszont nekem tartogatott meglepetéseket. Nagyon szép helyen sétáltunk, élveztük az erdő szépségét, jókat beszélgettünk, nevetgéltünk, csúsztunk, másztunk, míg meg nem érkeztünk a hídhoz. Tudni kell rólam, én a saját külön tempómban elmegyek, felmászok, leereszkedek mindenhova (kivétel a létra), egy a lényeg, ne mozogjon a talpam alatt semmi (a hajó, az érdekes nem zavar). Mire én a hídhoz értem a híd lengett, rázkódott, mozgott, mert a csapat összes tagja a hídon járkált, mozgott, ugrált, szóval egy kissé össze-vissza mozgott. Fel is tettem magamban azt a nagyon fontos kérdést, hogy a drága jó apám, miért csak két kezet csinált nekem, mert kettővel nem lehet eléggé kapaszkodni a drótkötél korlátba. Amikor már félő volt, hogy komolyabb kárt teszek a hídban, úgy gondoltam, jobb lesz, ha leülök és rátapadok a pallóra, biztos, ami biztos alapon. Mikor kijátszották magukat a kedves társaim (imádtam őket), én is átverekedtem magam a túloldalra.

A következő ládának a GCHID-at terveztük be. A kocsikat a parkolóban hagyva indultunk a híd közepén lévő koordinátához, egymás után libasorban. Szép látvány nyújthattunk!

A koordinátához libasorba indultunk...

Másnak is nagyon tetszhettünk, mert egyszer csak megállt mellettünk egy szép, nagy, fényes kétkerekű csodajárgány (ennél szakszerűbb leírást egy motorról ne várjatok tőlem, azt hiszem BMW), amin egy fekete ruhás, bukósisakos alak ült, és úgy tett, mint aki ismer minket. Persze gyanús volt a pasi, mert a csomagtartóján egy hatalmas geocaching-es logó díszelgett. Aztán percek alatt kiderült: Tyutyu az! Megbeszéltük vele, menjünk tovább a ládához, Ő hazarobog, összeszedi szétszéledt családját, és jön utánunk. Mire visszarejtettük a dobozt ott állt egy újabb kocsi a sor végén, egy újabb csapat: Tyutyu, TyuTyuné, a gyerek, na és a kutya. Így már öt kocsiból álló konvoj indult a Szentendrei-sziget csúcsánál lévő ládához a GCNret-hez. Nagyot sétáltunk egy gyönyörű mezőn. Közben több pásztorkutya próbált, kevés sikerrel terelgetni bennünket, a pásztor meg igazán nem értette, hogy mi ez a népvándorlás, de aztán elvesztette az érdeklődését irántunk, inkább szomját oltotta. Így találtuk meg ezt a ládát.

Még korábban ígéretet kaptam egy szakszerű ládavezetésre Tyutyutól, és most itt volt az ideje, hogy behajtsam rajta. Így aztán irányba vettük a ládáját a GCBLUE-t. Parkolás után felmentünk a gátra és elsétáltunk a láda felé.

A ládáig nem jutottunk el

Régen virágkertészet lehetett errefelé, mert rengeteg tulipán nőtt a környéken.

Virágkertészet lehetett valaha

Tudtuk, hogy a Duna magas vízállása miatt nehezen fogjuk tudni megkeresni, de ami fogadott bennünket, arra nem számítottunk. Egy lépést sem tudtunk tenni a partról, a láda most valóban egy szigeten volt. Gyönyörködtünk a Dunába, készítettünk egy sorozat fényképet, aztán a jelszónélküli megtalálásokat ott a helyszínen a ládatulajdonosa enyhe erőszaknak engedve elfogadta, és elárulta a jelszót!

Csodálatos szép út vezet végig a szigeten a ládáig, ámulva autókáztunk vissza a hídig, ahol sajnos elbúcsúztunk a Ludens és TyuTyu csapatoktól, és nélkülük folytattuk tovább utunkat a GCDISZ ládához. Kellemes esti sétával hegynek fel, könnyen meglett a következő doboz.

Már kezdett ránk sötétedni

Itt ennél a ládánál ismét elköszöntünk egy társaságtól, mert „sietniük” kellett a dolgozóba. Integettünk a Dzsozy csapatnak, és közben meggyőztük egymást, hogy belefér az időnkbe még egy utolsó láda. Tehát megfogyatkozva, de töretlen lelkesedéssel indultunk neki a nap leges legutolsó ládájához, a Mexikóhoz.

Mentünk, mentünk mendegéltünk, a GPS vezetett bennünket, aztán egy nyitott sorompó előtt találtuk magunkat. Baliagy kiszállt a kocsiból, s odajött hozzánk, hogy most mit tegyünk, a láda az még messze volt, vissza kellett volna menni azon az úton ahol jöttünk és egy másik irányból megközelíteni, vagy gyalogolni sok-sok kilométert, vagy esetleg autóval bemenni a „tiltott” helyre. Na, mi ezt az utóbbi lehetőséget választottuk. Már vagy hét kilométert megtettünk az erdei úton, amikor szembejött velünk egy autó, sajnos meg is állt és kiszállt belőle egy erdész és egy rendőr. Udvariasan elkérte tőlünk az engedélyünket, ami felhatalmaz bennünket itt tartózkodásra. Ez az, ami nem volt nekünk, sőt mint kiderült Luitól szerette volna a rend őre elkérni a személyes okmányait is, de az sem volt neki (reggel a nagy kapkodásban ott hagytunk minden iratot a szállodában). Így mi sajnos kiemelt figyelmet kaptunk, míg Baliagy-t elengedte egy kis sárga csekk átadása után. Mivel az erdőben nem tudta sem a mobilját, sem a rádióját használni, felkért bennünket, hogy legyünk olyan szívesek és kövessük őt! Akkor talán most nem a GPS használjuk, bízzuk magunkat rájuk. Baliagy és Togo, meg minket követtek, mert „nem hagyunk itt benneteket” felkiáltással beálltak a sorvégére. Erősen fogalmazódott bennünk a gondolat, hogy ezt az estét nem biztos, hogy a szállodai szobánkban fogjuk tölteni. Mikor aztán kiértünk az erdő sűrűjéből, és tudott telefonálni a rendőr, akkor tisztázódott a helyzetünk, hogy az autó, az valóban, a mi autónk, akkor rájöttünk, hogy vannak nagyon rendes rendőrök is a világon. Közölte ugyan velünk, hogy feljelenthetne bennünket, mert szabálysértést követett el Lui, amiért papírok nélkül közlekedett, de ha beleegyezik, akkor most Ő csak egy hasonló összegű csekket ajándékozna nekünk, mint amit Baliagy kapott. Beleegyezik Lali? Hát, persze! Ilyen gyorsan senki még erdő területét nem hagyta el, mint, mi akkor!

Ekkor már valahogy nem akartunk több ládát megkeresni. Rájöttünk, hogy éhesek, fáradtak vagyunk. Elszállítottuk Arrabonát a szállására, aztán a napot egy étteremben fejeztük be négyesben egy finom és kiadós vacsorával.

Köszönöm minden résztvevőnek ezt a csodálatos, izgalmakban gazdag napot. Nagyon jól éreztem veletek magamat! Remélem máskor is lesz ilyen közös programunk!

---

Togo az alábbi kiegészítést fűzte az íráshoz: