Balaton, régi nagy szerelem. Gyerekkori nyaralások, táborozások és sok más emlék fűz hozzá, főleg a déli parthoz. Mikor alkalmam nyílt rá, vettem egy lakást is itt, így akkor jöhetek el hozzá mikor csak kedvem és időm engedi. Mióta a geocaching belépett az életembe szorgosan gyűjtögetem a környéken fellelhető ládákat.
Nagy örömmel fogadtam mikor megjelent a GCBKOZ „A Balaton közepe” láda. Olvasgattam a leírását, nézegettem a térképen a helyet. Elkezdtem magamban tervezgetni. Első pillanatban a GCANGA láda megtalálása jutott eszembe, amit annak idején, jégen sétálva sikerült megtalálni, de ezt a megoldást hamar el is vetettem. Egyrészt mostanában a telek nem ilyen kemények, másrészt, ha be is fagyna a Balaton, ilyen távolságra nem mernék besétálni. Második körben a jégmentes megoldásokon kezdtem el törni a fejem, de itt is csak akadályokba ütköztem. Nem igazán hajós nép a mi családunk, így a vízi közlekedés általában vízi biciklik és egyéb lélekvesztők, csónakok, ladikok, kenuk használatában merül ki. Ezek egyike se alkalmas a pont felkereséséhez, úgy hogy ne kellene hosszas magyarázkodásokba bonyolódni a vízirendőrökkel. Így aztán fájó szívvel, de jegelődött a kérdés, majd csak lesz valahogy alapra téve.
A láda megjelenése előtt nem sokkal, egy Minarik Edei gondolattal, azaz „Kell egy csapat!”, pár lelkes keser megalapította az L.G.T.-t azaz a Light Geokesser Team-et, amibe bárki beléphet, ha hasonlóképen érez. Kellemes csevegés, logótervezgetés, élmények csereberéjéről szólt a csapat élete, míg meg nem jelent a ládika.
Valószínű másban is végigfutottak az egyéni lehetőségek kontrái, mert a csapat fórumán felmerült egy ötlet, hogy ha közösen bérelnénk a cél érdekében egy hajót, személyre lebontva olcsón megoldódhatna a levadászás problémája. Az ötlettel párhuzamban a kérdés is felmerült, hogy lenne-e egy ilyen program megszervezésére igény vagy ez csak egy-két ember perverziója. Volt igény, nem is kevés, így elkezdődött a szervezkedés.
Kitaláltuk az időpontot, Nasza talált egy 25 fő befogadására alkalmas vitorlást, siófoki indulóponttal, amit ki is bérelt személyzettel együtt és a program meghirdetésre került a csapat oldalán. Jöttek a jelentkezések és a hajó így szépen be is népesült. A végén volt, akit feltételes módba kellett tenni, ha netán valaki lemondaná, övé a hely.
A jeles napra várakozva osztottunk szoroztunk, hogy mi és hogyan lesz, vigyünk-e csónakot, gumicsizmát, miegymást ami a dobozka begyűjtésének sikerét pozitívan befolyásolhatja. Csigabiga, aki egy másik csapattal már abszolválta a ládamegtalálást, tanácsokat adott, ment a viccelődés, hogy fogjuk a vízbe esett embereket kiszedni, a kalózhajót formázó vitorláson található ágyúval miként fogjuk kilőni a ládát és hasonlók.
Nasza tárgyalt a hajó tulajával minden egyes felmerült ötlet és kétely kapcsán, és mindig megnyugtatták, hogy semmi gond, mert van a hajó oldalán létra, vannak csáklyák és a hajó személyzete mindenben segítségünkre lesz.
Nem sokkal a jeles nap előtt egy csomó problémánkat megoldotta, hogy a célobjektumnál hirtelen megnőtt forgalom miatt, a vízirendőrség fokozott figyelmet kezdett fordítani rá és határozott nemtetszését fejezte ki az utolsó megtaláló csapatnak, így a ládatulaj BiharyG, jobb a békesség alapon, virtuálissá alakította át a ládát. Sajnáltuk, mert így egy csomó móka terve füstbement, de később kiderült, hogy ezzel jártunk jól.
Elérkezett végre a nagy nap, ami számomra ismét bebizonyította, hogy ember tervez, isten végez, de legalábbis nagyon megnehezíti a tervek megvalósítását. Úgy gondoltam, ha 11-kor indul a hajó, akkor egy 9 órás indulással kényelmesen oda lehet érni. Az elmélet stimmel, a gyakorlat viszont egész mást mutatott. Szép napsütéses időben BaliaGy-vel nyakunkba vettük a távot. Minden szépen is ment amíg bele nem keveredtünk az M7-es felé, csigalassan araszoló dugóba. 10:10-kor értük el az egykori Osztyepenkó helyét, amikor a terveim szerint már Székesfehérvár magasságában kellett volna járnunk. Lelki szemeim előtt feltűnt a kép, ahogy a siófoki mólón állva integetünk a nélkülünk távolodó hajó után. Ettől a gondolattól aztán őrült rohanás következett, 170-190-es tempót diktálva a szekérnek. A problémák azért még próbálkoztak a hajózási terv meghiúsításával. Székesfehérvárnál üzemanyag után siránkozott az autó, így kényszerítve egy röpke megállásra, 
aztán Siófokon a tojásfesztivál miatt lezárt főút miatt kellett kicsit visszafordulnunk és a „kertek alatt” megközelíteni a kikötői parkolót. Minden nehézség ellenére csak 5 percet késtünk. A hajó tele volt már emberekkel, és csak arra várt, hogy rohanva a fedélzetére pattanjunk. Mintha csak ennek az ugrásnak a lendületétől hajtva, a hajó rögtön el is vált a parttól és megkezdődött az utazás.
Bár szépen sütött a nap még sem volt melegünk, mert 50-70 km/órás szél süvített a víz felett. Ebben a szélben szó sem lehetett a vitorlák kibontásáról így a hajó hibrid hajtását kihasználva motorral haladtunk kifelé a kikötőből. A móló által védett vízen még fel se fogtuk mi fog ránk várni a nyílt vízen. Ácsorogtunk a hajó fedélzetén, beszélgetve, nevetgélve néztük a tarajos hullámokat, amik a védőgáton túl fodrozódtak. Aztán eljött a pillanat, amikor a hajó elhagyta a védett vizet és egyből vad föl-le himbálódzásba kezdett. Egy-két vállalkozóbb szellemű ember kivételével hamar megtalálta mindenki az ülőhelyét. Az állva maradottak hatalmas olléval fogadtak minden újabb bucskázást és közben minden lehetséges dologban kapaszkodót keresve a talpon maradáshoz. Rögtön a harmadik hullám olyan lendületesen csapott át 
a hajó orrán, hogy onnantól már nem okozott problémát, hogy vizes lesz-e a nadrágom vagy sem. A csapat tagjai az úton a tájat nézték, beszélgettek, Akebonó a hajó farában GPS-ét szorongatva mutatta az irányt a kormányosnak. BaliaGyvel a hajó orrában foglaltunk el megfigyelő pozíciót, hogy minél hamarabb észrevehessük a célobjektumot. Kipróbáltuk a Titanic érzést is, de ez csak pár másodpercre sikerült, mert majdnem hanyattesés lett a vége a következő hullámnál. Ezután inkább már csak a messzeséget kémleltük erősen kapaszkodva.
BaliaGy vette észre elsőként a távolban a célt. Ahogy közeledtünk egyre izgatottabban kémlelte a csapat a dobozt a matricával. Még Nasza is odament nézelődni a hajó oldalához, eleresztve a vitorlarudat, amit addig úgy szorongatott mintha hozzá tartozna, mert bevallottan tart a hajózástól. Előkerültek mindenféle látcsövek és a fotómasinák zoom-jai is maximálisan ki lettek használva, de a hajó himbálódzásától szinte lehetetlennek tűnt, hogy le lehessen olvasni az apró betűket. Én is elővarázsoltam a hátizsákomból a 300-as objektívvel felszerelt fényképezőgépemet, és legnagyobb érzékenységre állítva elkezdtem lőni a dobozra. Ennek meg is lett az eredménye. 
Sikerült olyan fotót csinálni, amin nem csak a jelszó, de még az annál jóval apróbb betűs más matricák is tökéletesen olvashatók voltak. A hajó még tett egy tiszteletkört az objektum körül, de addigra már a fotóm alapján a többség vígan logolta a megtalálást. Megállapítottuk, hogy micsoda szerencse, hogy virtuális lett a láda, mert ebben az erős hullámzásban megoldhatatlan lett volna a láda megszerzése, amit ott láttunk fityegni az oszlop oldalán.
A hajó most már a part felé vette útját. Az eddig szemből érkező hullámok, most oldalba kapták a vitorlást, aminek köszönhetően most oldalirányú billegésbe kezdett.
Meg is lett az eredménye. Az egyik billenés hirtelen szoros kontaktusba hozta Pilis50et a hajó orrában elhelyezett asztallal, ami ezt elég nehezen viselte. Ennek köszönhetően, lett egy kétlábú asztal és kalózhajóhoz méltóan falábak hevertek szanaszét. Később, mikor a kormányos leülésre kérte a népet, mert szerette volna látni mégis merre kormányozza a hajót, ezek a kitört lábak pár poénra szolgáltattak remek alkalmat. Például remekül lehetett velük evezést mímelni.
Ismételten csak bebizonyosodott számomra, hogy a visszaút mindig rövidebb, vagy legalábbis annak tűnik. Nagyon hamar visszaértünk a kikötőbe, ahol elégedetten szállt partra a csapat. Határozottan egyetértettünk abban, hogy van létjogosultsága az L.G.T.-nek. Egy gyors csoportképkészítés után elbúcsúztunk egymástól, és ki-ki ment a maga útjára.
A kirándulásról készült videó.
A láda megjelenése előtt nem sokkal, egy Minarik Edei gondolattal, azaz „Kell egy csapat!”, pár lelkes keser megalapította az L.G.T.-t azaz a Light Geokesser Team-et, amibe bárki beléphet, ha hasonlóképen érez. Kellemes csevegés, logótervezgetés, élmények csereberéjéről szólt a csapat élete, míg meg nem jelent a ládika.
Valószínű másban is végigfutottak az egyéni lehetőségek kontrái, mert a csapat fórumán felmerült egy ötlet, hogy ha közösen bérelnénk a cél érdekében egy hajót, személyre lebontva olcsón megoldódhatna a levadászás problémája. Az ötlettel párhuzamban a kérdés is felmerült, hogy lenne-e egy ilyen program megszervezésére igény vagy ez csak egy-két ember perverziója. Volt igény, nem is kevés, így elkezdődött a szervezkedés.
Kitaláltuk az időpontot, Nasza talált egy 25 fő befogadására alkalmas vitorlást, siófoki indulóponttal, amit ki is bérelt személyzettel együtt és a program meghirdetésre került a csapat oldalán. Jöttek a jelentkezések és a hajó így szépen be is népesült. A végén volt, akit feltételes módba kellett tenni, ha netán valaki lemondaná, övé a hely.
A jeles napra várakozva osztottunk szoroztunk, hogy mi és hogyan lesz, vigyünk-e csónakot, gumicsizmát, miegymást ami a dobozka begyűjtésének sikerét pozitívan befolyásolhatja. Csigabiga, aki egy másik csapattal már abszolválta a ládamegtalálást, tanácsokat adott, ment a viccelődés, hogy fogjuk a vízbe esett embereket kiszedni, a kalózhajót formázó vitorláson található ágyúval miként fogjuk kilőni a ládát és hasonlók.
Nasza tárgyalt a hajó tulajával minden egyes felmerült ötlet és kétely kapcsán, és mindig megnyugtatták, hogy semmi gond, mert van a hajó oldalán létra, vannak csáklyák és a hajó személyzete mindenben segítségünkre lesz.
Nem sokkal a jeles nap előtt egy csomó problémánkat megoldotta, hogy a célobjektumnál hirtelen megnőtt forgalom miatt, a vízirendőrség fokozott figyelmet kezdett fordítani rá és határozott nemtetszését fejezte ki az utolsó megtaláló csapatnak, így a ládatulaj BiharyG, jobb a békesség alapon, virtuálissá alakította át a ládát. Sajnáltuk, mert így egy csomó móka terve füstbement, de később kiderült, hogy ezzel jártunk jól.
Elérkezett végre a nagy nap, ami számomra ismét bebizonyította, hogy ember tervez, isten végez, de legalábbis nagyon megnehezíti a tervek megvalósítását. Úgy gondoltam, ha 11-kor indul a hajó, akkor egy 9 órás indulással kényelmesen oda lehet érni. Az elmélet stimmel, a gyakorlat viszont egész mást mutatott. Szép napsütéses időben BaliaGy-vel nyakunkba vettük a távot. Minden szépen is ment amíg bele nem keveredtünk az M7-es felé, csigalassan araszoló dugóba. 10:10-kor értük el az egykori Osztyepenkó helyét, amikor a terveim szerint már Székesfehérvár magasságában kellett volna járnunk. Lelki szemeim előtt feltűnt a kép, ahogy a siófoki mólón állva integetünk a nélkülünk távolodó hajó után. Ettől a gondolattól aztán őrült rohanás következett, 170-190-es tempót diktálva a szekérnek. A problémák azért még próbálkoztak a hajózási terv meghiúsításával. Székesfehérvárnál üzemanyag után siránkozott az autó, így kényszerítve egy röpke megállásra, 
aztán Siófokon a tojásfesztivál miatt lezárt főút miatt kellett kicsit visszafordulnunk és a „kertek alatt” megközelíteni a kikötői parkolót. Minden nehézség ellenére csak 5 percet késtünk. A hajó tele volt már emberekkel, és csak arra várt, hogy rohanva a fedélzetére pattanjunk. Mintha csak ennek az ugrásnak a lendületétől hajtva, a hajó rögtön el is vált a parttól és megkezdődött az utazás.
Bár szépen sütött a nap még sem volt melegünk, mert 50-70 km/órás szél süvített a víz felett. Ebben a szélben szó sem lehetett a vitorlák kibontásáról így a hajó hibrid hajtását kihasználva motorral haladtunk kifelé a kikötőből. A móló által védett vízen még fel se fogtuk mi fog ránk várni a nyílt vízen. Ácsorogtunk a hajó fedélzetén, beszélgetve, nevetgélve néztük a tarajos hullámokat, amik a védőgáton túl fodrozódtak. Aztán eljött a pillanat, amikor a hajó elhagyta a védett vizet és egyből vad föl-le himbálódzásba kezdett. Egy-két vállalkozóbb szellemű ember kivételével hamar megtalálta mindenki az ülőhelyét. Az állva maradottak hatalmas olléval fogadtak minden újabb bucskázást és közben minden lehetséges dologban kapaszkodót keresve a talpon maradáshoz. Rögtön a harmadik hullám olyan lendületesen csapott át 
a hajó orrán, hogy onnantól már nem okozott problémát, hogy vizes lesz-e a nadrágom vagy sem. A csapat tagjai az úton a tájat nézték, beszélgettek, Akebonó a hajó farában GPS-ét szorongatva mutatta az irányt a kormányosnak. BaliaGyvel a hajó orrában foglaltunk el megfigyelő pozíciót, hogy minél hamarabb észrevehessük a célobjektumot. Kipróbáltuk a Titanic érzést is, de ez csak pár másodpercre sikerült, mert majdnem hanyattesés lett a vége a következő hullámnál. Ezután inkább már csak a messzeséget kémleltük erősen kapaszkodva.
BaliaGy vette észre elsőként a távolban a célt. Ahogy közeledtünk egyre izgatottabban kémlelte a csapat a dobozt a matricával. Még Nasza is odament nézelődni a hajó oldalához, eleresztve a vitorlarudat, amit addig úgy szorongatott mintha hozzá tartozna, mert bevallottan tart a hajózástól. Előkerültek mindenféle látcsövek és a fotómasinák zoom-jai is maximálisan ki lettek használva, de a hajó himbálódzásától szinte lehetetlennek tűnt, hogy le lehessen olvasni az apró betűket. Én is elővarázsoltam a hátizsákomból a 300-as objektívvel felszerelt fényképezőgépemet, és legnagyobb érzékenységre állítva elkezdtem lőni a dobozra. Ennek meg is lett az eredménye. 
Sikerült olyan fotót csinálni, amin nem csak a jelszó, de még az annál jóval apróbb betűs más matricák is tökéletesen olvashatók voltak. A hajó még tett egy tiszteletkört az objektum körül, de addigra már a fotóm alapján a többség vígan logolta a megtalálást. Megállapítottuk, hogy micsoda szerencse, hogy virtuális lett a láda, mert ebben az erős hullámzásban megoldhatatlan lett volna a láda megszerzése, amit ott láttunk fityegni az oszlop oldalán.
A hajó most már a part felé vette útját. Az eddig szemből érkező hullámok, most oldalba kapták a vitorlást, aminek köszönhetően most oldalirányú billegésbe kezdett.
Meg is lett az eredménye. Az egyik billenés hirtelen szoros kontaktusba hozta Pilis50et a hajó orrában elhelyezett asztallal, ami ezt elég nehezen viselte. Ennek köszönhetően, lett egy kétlábú asztal és kalózhajóhoz méltóan falábak hevertek szanaszét. Később, mikor a kormányos leülésre kérte a népet, mert szerette volna látni mégis merre kormányozza a hajót, ezek a kitört lábak pár poénra szolgáltattak remek alkalmat. Például remekül lehetett velük evezést mímelni.
Ismételten csak bebizonyosodott számomra, hogy a visszaút mindig rövidebb, vagy legalábbis annak tűnik. Nagyon hamar visszaértünk a kikötőbe, ahol elégedetten szállt partra a csapat. Határozottan egyetértettünk abban, hogy van létjogosultsága az L.G.T.-nek. Egy gyors csoportképkészítés után elbúcsúztunk egymástól, és ki-ki ment a maga útjára.
A kirándulásról készült videó.
1 megjegyzés:
Ejj, és csak 11 km-re van légvonalban itthonról. De azért le lesz vadászva egyszer, remélem! :)
Megjegyzés küldése