A kenuban azt szeretem, hogy csendes. Hangtalanul siklik a vízen, és ha ügyesen forgatom a lapátot, az sem csobban. Valahogy nem betolakodónak érzem magam vele a természetben, hanem odaillőnek a szintén halkan evezgető vadkacsák közé. A bakancsos léptek koppannak, a bicikli lánca és kereke surrog, a kenu nesztelen.
Sokan képzelik nyári pancsikoló eszköznek, valami olyasminek, mint a strandlabda. Mekkorát tévednek! A kajakot az eszkimók találták fel, és fejlesztették tökélyre, hogy a Jeges-tengeren vadásszanak vele, a kenut az észak-amerikai indiánok, közlekedési és szállítási eszközként. Mindig használták, amíg be nem fagytak a folyók, tavak. Pedig azok a kenuk nyírfakéregből készültek, szilárdságuk és vízállóságuk meg sem közelítette a mai gyártmányokét. Hideg a víz? Hát épp azért kenuzunk, nem pedig úszunk!
Erről beszélgetve robogunk Zemplénagárd felé, DC3, Mikulás és Ragalyi társaságában, hogy eszményi módon szorosan a határvonalon evezve vigyük tovább Daikini barátunk Magyarország nevű ládáját a Tisza Záhony-környéki szakaszán. Persze volt azért a dolognak némi előzménye, nem kezdőként vágtunk bele a kis expedícióba.
Az első Barum felfújható gumikajak ’76 tavaszán lépett szolgálatba, feleségemmel és kislányunkkal végigsátraztuk a Táti szigeteket, a Szigetközt, és sok egyéb folyó- és állóvizet. Aztán egy eléggé kicsi csehszlovák lélekvesztő-kenu jött, majd ’82-ben sikerült a sportbizományiban szerezni egy ötméteres, nagyon jól sikló és stabil kenut – máig megvan! Ezt raktuk fel 1983 nyarán a Trabant kombi tetejére, és vittük el Donaueschingenbe, a Duna „forrásához,” ahonnan egészen Bécsig jöttünk vele. De akkor már miért nem Budapestig? Hát, mert évente csak egyszer lehetett Nyugatra utazni, és ha vízen átlépjük a határt, kinn reked a Trabant... Eveztünk a Dunán, mint keskeny folyócskán, amely egyszer csak még kisebb patakká változik, majd ér, sőt csermely lesz belőle. Nemsokára kötélen kell húzni a kenut a sekély vízben, majd megfeneklik végképp. Kicsivel odébb látni, ahol eltűnik az utolsó csepp víz, onnan már csak száraz meder vezet tovább. Ez a híres Duna-elszivárgás, ahol a szivacsos mészkő talaj elnyeli a vizet, hogy közel húsz kilométerre, a dombok túloldalán bukkanjon ki újra, bővizű karsztforrásként. Ez azonban már a Rajnát táplálja – a búvópatak átbújt a vízválasztó alatt!  A Duna felső szakaszának végigjárása nagy élmény, egyben strapás vállalkozás. Bécsig 957 kilométer a táv, benne 54 átemelés kis malomgátakon, lecsúsztatás surrantókon, zsilipelés önkiszolgáló zsilipeken, vagy a kenu áttolása kiskocsin a hajózózsilipek mellett. Különösen mókás volt a csónakcsúszda a regensburgi nagy duzzasztó mellett: a felvízen beáll a csónak a jobb parti stég mellé, ahonnan erősen lejtős betoncsatorna vezet az alvízre. A csatorna száraz, felül elzárja egy csapóajtó. Az ember meghúzza a stég konzoljáról vécéláncként lelógó fogantyút, mire lebukik a csapóajtó, és a csónak, egy adag vízzel együtt, nagy sebességgel lesiklik.Az osztrák szakasz első helysége Engelhartszell, vízparti kempinggel. Tipikusan osztrák hely, tip-top minden, a területet gondosan nyírott díszsövény osztja bokszokra, amelyekben csillogó lakóautók állnak, tetejükön parabolaantennával. Lakóik grillsütő mellett ülnek karosszékben, míg a gyerekek szivacslabdával teniszeznek. Nagyon polgári jómódról tanúskodik minden. A kis sátor, a nejlonzsákokba pakolt szerény cucc, a benzinfőző körül kuporgó kenus család eléggé kirítt a környezetből, nem is került sor semmiféle kapcsolatfelvételre a kétféle társaság között. Másnap reggel, amikor kezdtük megpakolni a kenut, feleségem egyszer csak felpillant: – Odanézz! A lakóautósok ott álltak sorban a kemping alacsony sövényén túl, és figyelték az úti előkészületeket. Arcukon nosztalgikus bú, szemükben sóvárgás. Ahogy a házi libák nézik vonuláskor a magasban elhúzó vadludakat, még meg is lengetik párszor a szárnyukat, hogy szomorú lemondással belássák: nehezek, puhányok ők már a vándorúthoz. Ezeken a kempingezőkön is látszott, hogy örömmel otthagynák a lakóautót, a grillsütőt, a teniszhálót, ha még egyszer úgy lökhetnék el a kenut a parttól, úgy indulhatnának neki a nagy víznek, ahogy most ez a család teszi! Integettek egy darabig, aztán a szemük fölé tartották a kezüket, hogy minél tovább követhessék az apró csónakot, amely mintha a fiatalságukat, a vállalkozó kedvüket vinné el mindörökre… |
Mint amikor elérkezett a Szigetközig a GCHUN láda, amelynek feladata az országhatár körüljárása. Mi sem kézenfekvőbb, mint hogy magán a határvonalon, az Ó-Duna sodorvonalán kéne továbbvinni. Igaz, hogy december közepe van (2005), de mit számít az? Kenuztunk már jégtáblák között kanyarogva a zajló Dunán, pompás móka volt, most sem lesz kevésbé élvezetes, noha néhány fok plusz van. Evezőstársnak az ízig-vérig sportember Freddyt kétrem fel, az autó mozgatását maga a ládagazda, Daikini vállalta magára. 43 kilométert eveztünk Gönyüig, közben a Kolera-szigeten kiraktuk a ládát. Csendes víz, párás levegő, abszolút nyugalom mindenütt, lelket se láttunk – egészen különleges élmény volt. Fázás? Ugyan! Az ellen fel lehet öltözni, míg kánikula ellen bizonyos határon túl már nincs mit levetni. Télen kenuzni jó!
Mostanában pedig fokozódó nemtetszéssel figyeltem, hogy végig szárazföldön, autóval vagy biciklivel halad a GCFEFT láda, amelynek küldetése a Duna végigjárása a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig. Pedig szerintem ennek a ládának igazából vízen kellett volna megtenni a távnak legalább egy jelentős részét. Terveztem is kenus kirándulást a németországi-ausztriai szakaszra, de nem valósult meg az ötlet – igazából elsősorban azért, mert beleszerettem a fekvőbiciklizésbe, így háttérbe szorult a kenuzás, csak hazai vizeket jártunk a nyáron. Azért persze egyáltalán nem tetszett, hogy még hazánk területét is autón, vagy legjobb esetben biciklin utazza végig a láda. Egy métert se ladikkal, motorcsónakkal, kajakkal, kenuval vagy kílbóttal, sem Budapesten legalább egy kirándulás sétahajóval vagy kishajóval, senki se szállt fel vele szárnyashajóra vagy vízibuszra – semmi... Kihagyta a Szigetközt, a Radvány-szigetet és a Táti-szigeteket, megannyi jellegzetes, szép részt, elrohant Dévény, Pozsony és Mosonmagyaróvár mellett, világ csúfjára Hegyeshalomnál lépte át a határt. Már eljutott a Sió torkolatáig, és az a veszély fenyegetett, hogy szégyenszemre egész Magyarországot „megússza szárazon”! Ezt már nem tűrhettem, Zsuval (köszönet a logisztikáért!) és Mikulással szövetkeztünk a helyzet orvoslására. Természetesen nagyon bosszantott volna, ha az orrunk elől elviszi egy autós kesser, és végigrobog vele a gemenci táj mellett. Ezért reggel, még sötétben csaptunk le a ládára az új Duna-híd nyugati hídfőjénél, majd a közeli Sió-torkolatnál pumpáltuk fel a kenut, szálltunk vízre. Most már nem siettünk, inkább húztuk az időt, mert olyan sűrű volt a köd, hogy kísértetekként húztak el a tolóhajók, persze radarral. Egy kenut észre se vesznek, ha mégis, akkor sem tudják kikerülni, mi pedig semmit sem látunk belőlük – ezt azért tán nem kéne megkockáztatni... Szerencsére idővel megritkult annyira a tejföl, hogy nekivághattunk, de a túlsó part egyáltalán nem látszott, sőt az innensőt is csak sejteni lehetett. Mikulás GPS-e mutatta a helyes irányt, nehogy összevissza kódorogjunk a folyón.
Egészen különös hangulata volt ennek az evezésnek, szinte olajosan sima volt a víz, hirtelen bukkant fel egy kikötött ukrán tolóhajó, egy-egy kősarkantyú, apró sziget. Ahogy ritkult a köd, felsejlett a túlpart, és megfigyelhettük a kormoránok és vadkacsák rajait, a szürke gémeket és a kiskócsagokat. Szemlátomást eszük ágában sincs vándorútra kelni, itt telelnek majd – sok szerencsét nekik! Egymás után hagyjuk el korábbi túrák táborhelyeit, olyan élénk az emlék, minta egyszerre lenne nyár és ősz, egymásba folynának a vízen töltött szép napok.
Egyszerre ott vagyunk a Gemenci-Holt-Duna torkolatánál. 
A mostani alacsony vízállásnál csak egy keskeny kis csatorna kanyarog befelé, annyira észrevehetetlen a bejárat, hogy elmentünk volna mellette, ha nem tudom, hogy ott van. Mikulás nem járt még erre, úgyhogy bekukkantunk. Aztán még egy kicsit lefelé az élő Dunán, közben PMR-en beszélgetünk Zsuval, aki már át is vitte az autót a megbeszélt találkozóhelyre, Érsekcsanád vízparti üdülőövezetébe, amely aszfalton elérhető, és jó kikötőhely, épp szemben a Rezéti-Holt-Duna kiágazásával. Oda akarunk rejteni, hogy szárazföldi népek számára hozzáférhetetlen legyen a láda.
Nem messze a Duna-ág kezdetétől van egy kis sziget, azt pécéztük ki. Ám csak megközelíteni tudtuk kenuval, elérni nem, mert megfeneklettünk a sekély vízben. Egy darabig húztam még az Adventure-t kötélen, majd ott hagytuk, ahol volt, és gumicsizmában kisétáltunk a már egészen közeli szigetre. Szilárd, jó homokos fövenyen jártunk, semmi sár – pompás! Gyorsan elhelyeztük a ládát egy fán, mérés, logolás és az egyéb ilyenkor szokásos műveletek, majd egy negyedóra múlva már ott is voltunk Zsunál és az autónál. Lehet kimosni, leereszteni, összehajtani a kenut, és egész úton hazafelé azon vigyorogni, hogyan kattintanak majd rá a ládászok az új helyre, s hogyan konyul le a harci kedvük, amikor ráébrednek, hogy ez nem autós műfaj, de még nem is biciklis ám!
De elég az emlékezésből, megérkeztünk Zemplénagárdra, ideje a mai vállalkozással törődni. Begyűjtöttük a ládát qtatom és Kyra rejtésétől, aztán lenéztünk a tiszai kompkikötőhöz. Jó, aszfaltos lejárat, csakhogy kicsit távol a magyar-szlovák határtól. Az egy holtágon húzódik, és följebb találkozik a Tiszával. Akkor hát, mivel mániákusan ragaszkodtam a határvonalhoz, irány a holtág! Összkerékhajtású kocsinkkal el is jutottunk oda, volt is benne víz, úgyhogy felfújtuk és, ha nem is vízre, de sárra bocsátottuk a kenut, mert a parti sáv egy iszapmocsár. DC3-nak nem volt gumicsizmája, ő térdig feltűrt nadrágban mezítlábazott. Hamarosan elakadtunk azonban, elfogyott a holtág, szárazföld van már ott, ahol kék színnel vizet mutat a térkép. Gyors telefon Ragalyinak és Mikulásnak, hogy jöjjenek vissza... A kenut úgy ahogy volt, feldobtuk a kocsi tetejére, a kikötőkötéllel és hevederekkel jól-rosszul odakötöttük – egy-két kilométerre, lassú menetben így is jó lesz. Mire újból vízre szálltunk a révnél, elszaladt másfél óra, de a ládaút trackjében benne van a holtág csónakázható darabja!
DC3-mal maradtunk párban.
Jó órát kellett evezni, mire eljutottunk a tulajdonképpeni határvízig. Lassú volt a sodrás, 4 kilométeres sebességgel haladtunk ellene, csak néhány helyen erősített bele a víz, és ott centinként küzdöttük előre magunkat. Nem volt hideg, sőt néha kellemesen melengette a hátunkat a Nap, az enyhe szél hol segített, hol akadályozott, a meder kanyargása szerint. Őszi színek, arany ragyogás, tükröződik minden az ég kékjét visszaverő folyón, szépen utazik a láda – buli az élet, ahogy Bal3 mondaná.
Másfél órányi evezés után Ragalyi és Mikulás vár a parton, két határőr társaságában. Az ukrán rész Magyarország „legélesebb” határszakasza, szesz-, cigaretta- és embercsempészek járják, közülük nem egy lőni is képes, úgyhogy elkél az őrizet. Sok helyen találkoztunk velük, kivétel nélkül segítőkész, rendes emberek voltak. Mesélték, hogy a felszerelésük ócskább annál, amit a kínai piacon fillérekért kapni, hogy a méregdrága Nissan Pathfinder szalonterepjáróik messzemenően alkalmatlanok a feladatra, és hogy az EU saját kasszájából vállalta volna a terepi határőrök 250 ezer forintos fizetését, de a magyar felsőbbség elhárította az ajánlkozást, mert ők nem kaptak volna. Így hetvenezret keresnek ezzel a nehéz és veszélyes munkával. Ugyanott tartunk, mint ötszáz éve, amikor kilógott a gatyából a végvári vitézek feneke, miközben egyre nagyobb birtokokat harácsoltak össze az országvezetők. Az ukrán határőrök viszont nagy barmok, vigyázni kell velük, szeretnek csónakázókat elkapni és bevinni éjszakára az őrsre, ha az ő partjukon szállnak ki pisilni.
A Tiszán kevés a jó kikötőhely! Meredek, iszapos, síkos, bozótos partok váltják egymást, a néhány homokzátonyon kívül alig lehet kiszállni. Itt is csak egy benyúló fatönk kínált szegényes lehetőséget a váltásra. Mikulás és Ragalyi eleveztek, helyenként kemény sodrással és pofaszéllel küszködve, de azért végigröhögték az utat, ahogy mesélik. Közben mi autóval lekaptuk a Lónyai kastély ládát, és elhelyezkedtünk Záhonynál, várni őket. Közben egy horgásszal beszélgettem. A hatvanas években még fűzfabottal, a susztertól kért szurkos cérnával és hajlított gombostű-horoggal annyi és olyan halat fogtak, amennyit és amilyet akartak. Ma négy modern bottal töltött kinn órákat, és semmit sem fogott. Nincs hal. Nincs munka. Nincs semmi. Kicsit fonák érzés volt, hogy mi meg drága felszereléssel, luxuskocsin utazva, urasan töltjük itt a szabadidőnket. El se mondtam neki, hogy ládautaztatásért füstölünk el hatvanliternyi gázolajat, amit nem is mi fizetünk.
Megint mi jövünk másfél órára, a következő szakasz Zsurkig ugyanolyan, mint a korábbi, szépen haladunk, de ellentétben a vidám másik párossal, mi hallgatagon forgatjuk a lapátot. Gondolatainkba mélyedünk, vagy csak átadjuk magunkat a túra hangulatának. A gyönyörű fa templomtornyáról nevezetes Zsurk határában váltunk megint, onnan Ragalyi és Mikulás evez, mi meg helyet keresünk a túra befejezéséhez. Olyan kell, amely közel van a határvízi szakasz végéhez, ládarejtésre megfelel, és kocsival elérhető. Nem sok akad. Elég zűrös vidék ez, a gátkoronák lesorompózva, a földutak dagonyásak. Tiszaszentmártonnál hajtottunk ki a vasúti hídhoz, ahol két barátságos határőr megmutatta az egyetlen lehetőséget, a vízig levezető lépcsőt. Várunk, várunk, nyoma sincs a két cimborának, a Nap meg hanyatlik lefelé, majd eltűnik, hamar besötétedik. Hosszabb szakasz jutott nekik, töksötét van, mire megérkeznek, de jókedvűen, a kaland örömével. Gyors pakolás, ez az első eset, hogy lemosatlanul rakjuk el a kenut, majd kimossuk otthon, és sárosan kerülnek be a zsákokba a gumicsizmák, ponyvák is. Este kilencre hazaérünk.
Végül is nem volt ez valami óriási túra, csak 26 kilométer. De a magyar geocaching mércéjével mérve azért eléggé kivételes dobás volt késő ősszel (november 1.-én), ár ellen evezni a Tiszán – és ami a fő, mind a négyen elkönyvelhettünk egy csodálatos napot, egészségesen elfáradtunk, remekül éreztük magunkat, és alig várjuk a következő akciót!
1 megjegyzés:
Meg kellett változtatnom az eredeti URL-t.
Ott volt 1 bejegyzés. Ide másoltam:
Szabolcs írta...
Mégis hogy vittem volna a vizen a GCFEFT-et? Talán úszva? Nincs kenum(jó, ezt még lehetne talán bérelni...), de egyedül, nulla ezirányú tapasztalattal nem fogok kockáztatni. Bocs!
Szerintem teljesen korrekt, hogy bringával vittem, nem értem a problémázást ezen, de már a ládához írt logot olvasva sem értettem. Az autós szállítást én sem tartom korrektnek, ebben legalább egyetértünk. (Tudom, bringája sincs mindenkinek, de akkor vigye gyalog 5km-t, az is jobb, mint az autóztatás.)
A Hegyeshalmi átkelésről pedig elmondtam, hogy azért ott jöttem, mert nem akartam Szlovákiába belépni.
Az igaz, hogy kihagyott pár érdekes helyet, de az élet is ilyen, mint írja a leírás. :) Egyébként is, nem hagyta ki, ott voltam vele, több helyen közösen megpihentünk, nézelődtünk. :)
vasárnap, november 11, 2007
Megjegyzés küldése