Tasmánia
(bolyak)

Megint ránk jött a mehetnék. Hazudok, nekem majdnem mindig mehetnékem van, de most valahová messzebbre vágytunk, így aztán sikerült kitalálni az egyik lehető legtávolabbi célpontot Tasmániát.

A szempontjaink hasonlóak voltak mint a tavalyi USA-beli útnál, legyen gyerekbarát az ország és kempingezni akartunk.
Az is sokat nyomott a latban, hogy vagy most, vagy még esetleg jövőre tudunk a déli féltekére eljutni, mert utána Lili iskolás lesz és nem valószínű, hogy a nyári szünetben át akarnák menni a télbe. Ausztrália nálunk már többször szóba került, de a messzesége meg a kígyók miatt mindig elvetettük. Most valahogy ez a Tasmánia befészkelte magát az agyunkba így hát elkezdtünk komolyabban utána nézni.
Én annyira rettegek a kígyóktól, hogy fölvetettem, mi lenne, ha lakóbuszt bérelnénk. Rájöttünk, hogyha összeadjuk azt is, hogy abban lehet főzni és esetleg kempingen kívül akár ingyen is aludni, akkor nem jön ki sokkal drágábbra, mint egy rendes autó. Ráadásul Tasmánia kifejezetten csapadékos, biztos, hogy csomószor nem lenne kedvünk az esőben sátrat verni, viszont a kempingezésen kívüli bármilyen szálláslehetőség nagyon drága.
A tavalyról maradt szabadságommal együtt sikerült több, mint öt hét szabadidőre szert tennem, így aztán a program megint elkezdett dagadni a „ha már olyan messzire elutazunk” mondat jegyében. Végül is megint 6500km-re sikeredett és Tasmánián kívül dél és kelet Ausztrália egy részét is bejártuk.

A ládázás megtervezése sokkal nehezebb volt, mint tavaly, mert nem tudtam előre, hogy pontosan merre akarunk menni. A tervezgetést is jóval később kezdtük és eleve Ausztráliáról a közismert turista célpontokon kívül nem tudtunk szinte semmit. Megtaláltam a http://geocaching.com.au/ című honlapot, ahol az ausztrál ládákról (.com-os és csak itt szereplőkről is) vannak különböző statisztikák és vannak ajánlott ládák. Először megpróbáltam ezek közül szemezgetni, de valahogy olyan borzalmasan átláthatatlannak tűnt az egész. Utána rájöttem, hogy a .com-on a premium tagnak van olyan lehetősége, hogy a Google Earth-el csinál egy útvonalat, és utána le lehet kérni a ládákat az út mellett, majd ezeket a ládákat le is lehet tölteni egyben. Gondoltam, hogy ezen a pár ezer forinton már nem múlik, befizettem a prémium tagságra és elkezdtem ilyen ládalistákat gyártani (pocket querie) a valószínű útvonalaink mellett.
Közben az is foglalkoztatott, hogy hogy lehetne kikerülni, hogy megint kinyomtassak egy csomó ládaoldalt, és akkor jött a megvilágosodás, mert megláttam egy Colorado hirdetést, és megakadt a szemem a „paperless caching” papírmentes ládázáson, így egy kicsit utánanéztem, hogy mit is lehet vele csinálni. Másnap bementem Magpethez aki megerősített benne, hogy jól értelmeztem a dolgokat, a Colorado-ra rá lehet tölteni a ládákat a leírásokkal együtt. Ráadásul 1000 db-ot, tehát nem kell annyira kiválogatni a jó ládákat. Mivel nekem eddig térképes gps-em sem volt, viszont már találtam egy ingyenes letölthető Ausztrália térképet is, nem gondolkoztam túl sokat, hanem rögtön megvettem a Colorado-t.
Itt meg is ragadnám az alkalmat, hogy köszönetet mondjak Magpetnek és Togonak, akik nagyon sokat segítettek abban, hogy fölfogjam, hogy ez az egész hogy működik és ezeket a ládalistákat bele bírjam varázsolni a Colorado-ba.

Ez valami hihetetlen előrelépést jelentett!
A gps rá volt cuppantva az ablakra, a rátöltött térképen virítottak a ládák. Ha olyan helyen jártunk, ahol láda volt a közelben elolvastam a leírását, ha szimpatikus volt és kedvünk is volt hozzá, akkor megkerestük.
Végül is egész jól sikerült belőnöm előre az útvonalat, alig volt olyan rész, ahol teljesen másfelé mentünk.

Március 6-án délután indultunk és 39 óra utazás után érkeztünk meg Hobart-ba. Na ezt nem kívánom még az ellenségemnek sem, ráadásul szabadjeggyel akkor lehet utazni, ha marad hely, tehát ebből a 39 órából jó pár tömény izgulással telt, hogy fölférünk-e, az éppen aktuális repülőre.

Tasmániából elég jól fölkészültünk, sokkal jobban mint Ausztráliából, (Nem írtam félre, hiába
Tasmánia Ausztrália egyik állama, mindenki úgy beszélt róla mintha külön ország lenne. „Ausztráliából ruccantak át nyaralni, vagy Ausztráliából költöztek le”) mégis teljesen másmilyen volt, mint ahogy elképzeltük, sőt megkockáztatom, hogy egy kicsit csalódás volt. Ezen azóta már nagyon sokat gondolkoztam, hogy miért, és igazán nem tudom megmagyarázni. Talán az lehet az oka, hogy azt hittük, hogy hasonló lesz Új Zélandhoz.
Ez is ugyan olyan tiszta, külön felhívják a figyelmedet, hogy hol NEM ihatsz a patakból, mert nagy általánosságban lehet, az emberek itt is kevesen vannak és elképesztően segítőkészek és barátságosak, itt is vannak páfrányfák és mérsékelt övi esőerdők, de a táj mégis teljesen más. Itt nincsenek olyan igazi hegyek és nincsenek lombhullató fák.
A hatalmas összefüggő erdőség, ami egész délnyugat Tasmániát beborítja és a világörökség része az annyira nem látványos, esőerdő csak a vizes völgyekben van, különben az egész különböző fajta eukaliptuszokból áll, amik magányosan nagyra nőve szépek, de erdőt alkotva annyira nem. Kicsit sarkítom a dolgot, de az a pár rövidebb túra, amit megtettünk nem azzal az érzéssel ért véget, hogy akár a gyerekkel a nyakban is, de szeljük át a vadont egy akárhánynapos túrán.

Az állatvilág viszont egész Ausztráliában nagyon érdekes, mindenféle jópofa állattal lehet találkozni szabadon is. Sajnos kígyókkal is. Nekünk a Lilivel rögtön az első nap sikerült. Beálltunk ez első kempingbe, Cimbó elkezdett főzni, mi meg Lilivel lesétáltunk a partra egy kis erdőn keresztül. Visszafelé kb. 4-5 méterre előttem átkúszott az úton egy jó méteres fekete kígyó. Hiába tudtam előre, hogy itt vannak kígyók, így ez a közeli látvány engem sokkolt, azt hiszem, hogy még soha életemben nem ijedtem meg ennyire. Ráadásul pár nappal később olvastam valahol, hogy ez valószínűleg a tigriskígyó volt, aminek a tasmán változata teljesen fekete és egyike a legmérgesebb fajtáknak. Ez nekem megadta az alaphangot a további utazáshoz, főleg a ládázáshoz, pedig többször nem találkoztunk velük. Igaz, hogy ezután bármikor, ha le kellett térni az útról és hát a ládák általában nem az úton vannak, mi Lilivel mint két tank dobogva trappoltunk, mert azt is olvastam, hogy a kígyók megérzik a föld rezgéséből ha jön valaki és általában elmennek. Arról már nem is beszélve, hogy nem egyszer a ládától pár méterre föladtuk a keresést, mert be kellett volna menni a nagy fűbe vagy a dzsindzsásba.
Tasmániában az időjárás volt az, ami sokkal jobb volt, mint amire számítottunk. Valószínű hogy, az elmúlt jó pár év meleg és szárazságrekordját fogtuk ki, mert mindenki erről beszélt.
Az ottlétünk 12 napjából csak az utolsó délután egyetlen egyszer esett az eső, amúgy végig gyönyörű meleg nyári idő volt.

Az Ausztráliáról szóló rész itt olvasható.


1. Tasmán félsziget
2. Erdőség közepén
3. Nyugaton
4. Azték Király
5. Északon a tengerparton
6. Hangyász és Kacsacsőrű
7. Keleti part





Nagyobb térképre váltás

Egy „újonc kesser”, Evetke

A hivatalos oldal adatbázisából - Attibati adatbázis kezelő ismereteit segítségül kérve - kigyűjtöttem azokat a "kollégákat", akik 2007-ben kezdtek bele közös hobbinkba, és egy év alatt legalább 50 megtalálást értek el. Ez a megtalálás-szám már feltételezi, hogy ráéreztek a geocaching "ízére", és komolyan érdekli Őket a ládázás. Ezután átnéztem a logokat, és kiválasztottam azokat a kessereket, akik érdemben is hozzátesznek valamit a játékhoz, veszik a fáradtságot, és néhány mondatban leírják tapasztalataikat, élményeiket. Küldtem Nekik egy körlevelet, néhány gondolatébresztőnek szánt kérdéssel.



Evetke válaszai:


A játékot régi GAMF-os tankörtárs jóvoltából ismertük meg. Ő mutatott reá a “modernkori kincskeresésre” igen egyszerű módon: amikor beszélt róla, én pedig rákérdeztem, hogy mi a ménkű az, egyszerűen a http://www.geocaching.hu-ra/ irányított, olvasgatni.


Eleinte nem nagyon tudtam mit kezdeni a dologgal. Megkérdezni se nagyon tudtam senkit, a városban, de még a megyében sem ismertem “kincskeresőket”. Az már elég hamar kiderült az olvasgatásból, hogy ehhez GPS szükségeltetik. Akkoriban egy HP PDA-t használtunk navigációra, Nokia GPS-szel megtámogatva, rajta a Destinator nevű programmal, amely társaságban történő utazás alkalmával megmérkőzött az ismerőseink által hozott iGo-val - és csúnyán össze is veszett a két kütyü, képesek voltak homlokegyenest különböző irányokba küldeni, holott elvileg a célpont ugyanaz volt, balra akartak lezavarni az autópályáról, lépcsőn felküldeni autóval és effélék – nem nagyon győzött meg a technológia az önnön csodálatosságáról. De gondoltuk, ez valami kirándulásféle is, kirándulni pedig amúgy is szoktunk, szeretünk, tehát bánja a fene, próbáljuk meg.


Ahogyan a jégkrémreklámban is mondották volt: “Soha nem felejtem el az elsőt..!” GCSiro, 2007 áprilisában. Kinyomtatott ládaleírás, nyakamban lógott a GPS, mely a kezemben szorongatott PDA-val kékfogazott – és fogalmam sem volt, hogy most akkor mi van. A papíron szereplő számoknak semmi közük nem volt a képernyőn lévőkhöz. Azért csak felmásztunk a várba, már nem először – de most először kincset is akartunk találni. Topogtam jobbra, topogtam balra, körbemásztam, megcsodáltam, napoztam a várfalon – jel hol volt, hol nem volt, mint a mesében, ebből mi lesz, hát kincskeresés nemigen. Sejtettem, hogy vagy a kütyü, vagy a program nem jók ehhez. A fene egye meg, elbíztam magam, hogy én is tudok kincskeresni. Lógó orral botorkáltam tovább. Aztán feltűnt a “kessercsapás”, pedig tapasztalatom még egyáltalán nem volt. Lekúsztam rajta, jobbára a fenekemen. És ott volt a doboz. Danolásztam kicsit a hegyoldalban. A jelszó láttán a láda arcába röhögtem: “Te beszélsz..?”


Még aznap hosszan fixírozva a kijelzőt, valami halovány gyanú motoszkálni kezdett. Itt tizedek vannak, ott meg percek. Talán végezzünk el egy osztást, 60-nal. És igeeen..! Irányt, távolságot még mindig nem mutatott a szerkezet, viszont ha ide-oda bóklászva erősen figyeltük a számok változását, akkor lehetett már belőle következtetni, hogy közeledünk-e vagy távolodunk a kiszemelt célponttól. Nem volt nagyon pontos – pár nappal később egy egész heggyel elvétettünk egy ládát vele -, de már legalább valamilyen szinten lehetett használni. Hazaérkezvén a nyaralásból a környékbeli ládák nagyobb részét is szépen levadászgattam ezzel a szerkezettel. GCVETO következetesen ellenállt, azt már csak Bélával sikerült megkeresni, hazai pálya ide vagy oda – túl jó volt a rejtés.


GCfMKU volt az első, amit már Bélával kerestünk meg. Béla szülinapi ajándék volt – anyakönyvi nevén egy Garmin GPSmap 60 –, hogy aranyos mániánkat alkalmasabb kütyüvel megtámogatva élhessük ki. Akkor sem tudnám elénekelni a különbséget a két kütyü között, ha amúgy tudnék énekelni egyáltalán.


Idővel terjeszteni is elkezdtem a kórt – Affami például csúnyán elkapta, úgy fest, immár menthetetlen. Később pár biciklis ismerőst is megkörnyékezett a szörnyű ragály. Most már szinte csapattal vadásszuk a ládákat, jó hangulatban.


Kereken a 10. megtalálásommal egybekötve sikerült besétálnom egy KMGT kellős közepére, és szemügyre venni a többi “őrültet”, akik szintén rajonganak a kajásdobozok utáni kutatásért. Azóta szívesen mendegélek találkozókra, hiszen az ember szívesen tartózkodik olyan emberek társaságában, akik hozzá hasonlóan szeretik agyonütni az időt. Ugyanezért látogattunk el a komlóskai versenyre is, bár nem mérettük meg magunkat.


Keresgéléseimre most már alaposabban rákészülök, ha tudom, kinyomtatom a ládaoldalt, ha nem, akkor logokat olvasok előre. Ha van az adott környékről térképem, azt magammal viszem, és Bélán kívül még van egy Nüvi 250-es is az autóban, amely elég pontos, megbízható útmutató a ládák környékének megközelítéséhez.


Legemlékezetesebb ládászások közé tartozik a legelsőn kívül még:


GCBaux, ahol a táj lenyűgözött;
GCBeKo, ahol egy bő órán keresztül, csalánnal, zuhéval dacolva, felváltva kutattuk az amúgy nagyon jól eltalált rejtekben lapító ládát;
GCBuSv, ahol a közeli vitorlázórepülők úgy köröztek fölöttünk, mint egy éhes szúnyograj;
GCkovo, ahol fergetegeset bozótharcoltunk Affamiékkal;
GCKIRV, ahol teljesen fölöslegesen nekiláttunk sziklát mászni esőben, mert miért ne;
GCOrad, ahol tevék társaságában logoltunk, majd megmásztuk a várfalat vagányul;
GCVERC, ahol a láda nem is lett meg, mert ellopták addigra, viszont élmény volt a hegyek között bóklászni, bio-nyaksálas atyafitól a helyes irány iránt érdeklődni, valamint pörge szakállú, rémes tájszólásban beszélő móc anyókának megpróbálni elmagyarázni, hogy mi az a “Debrecin”, ahonnan jöttünk, merthogy mi fordultunk hozzá tájékoztatásért, erre előbb ő akarta megtudakolni mindenképpen, hogy mi kik vagyunk, és honnan, és miért.


Nemrégiben saját rejtésünk is lett, mégpedig GCSIMI, amely, bár egy kissé kopott faluban található a Partiumban, viszont ez a kopott falu mégiscsak Kazinczy szülőfaluja – egyébként pedig zömében magyarok lakják, és folyamatosan csinosítani is próbálják, a lehetőségekhez mérten. A Partium nem nagyon van elkényeztetve ládaügyileg – kimondottan kevés a láda a határ mentén, ami egyfelől érthető, hiszen a falvak, városok igen ütött-kopottak, míg a távolabb lévő hegyekben temérdek pompás lehetőség adódik ládarejtésre. De a határ mentén is akadhat látnivaló, ha az embernek van rá szeme, hogy a kopottságon kívül meglássa az érdekességét, a történelmét, és átérezze egy kicsit a hangulatát egy-egy falunak.


A ládákat legtöbbször baráti és/vagy családi körben keressük meg, majdnem mindig jön velünk gyermek is. A legkisebbeket inkább a ládában található ajándék lehetősége villanyozza föl, és elég lelombozó, ha csak kilyukasztott buszjegy és repedt csigaház akad a ládában. Akár egy százforintos boltba betérve fillérekért lehet ennél sokkal értelmesebb ajándékokból feltankolni, akár egy pakli kártya, egy jópofa kulcstartó vagy egy vicces hűtőmágnes máris sokkal lelkesítőbb ajándék, nem kell okvetlenül hasznos dolognak lennie (nálunk a léggömbök a kedvencek, néha én magam csempészem be a ládába, hogy a gyermek megtalálhassa benne), de azért ne legyen hulladék.


Most már a nyaralásunkat is úgy tervezzük, hogy némi ládászás is beleférjen lehetőleg. Idén a Balaton környékére szándékozunk eljutni, és talán némi erdélyi ládászás is lesz.