6. A tengerparton lefelé
(bolyak)

Már csak négy napunk maradt, úgyhogy elindultunk Sydney felé. Úgy terveztük, hogy a parton megyünk végig, de végül is az annyira lassú volt, hogy inkább az 1-es úton mentünk több kitérővel a partra.
Az első ilyen kitérő volt Byron Bay.

Amikor a világítótorony körül sétáltunk, kiderült, hogy ez Ausztrália legkeletibb pontja, ha a különböző kisebb szigeteket nem vesszük bele.
Innen már nem volt messze New Italy, ahol az útikönyv szerint van egy múzeum az olasz betelepültekről. Mivel volt ott egy láda is, gondoltam, hogy pont jó lesz megállni egy kicsit és valami jó kis kiülős helyen kávézni a ládázás után, ahogy ezt egy olasz városban szokás.
A múzeumot láttuk, amikor lekanyarodtunk a főútról a ládához, de gondoltuk, hogy majd a város után megnézzük. Egy poros földút mellett, ronda ültetett eukaliptusz erdőben a láda könnyen megadta magát, meg két farmot is láttunk, de város az nem volt egyáltalán. Itt megint a „mi a francnak jöttünk ide” érzés kezdett volna eluralkodni rajtunk, amikor előugrott az erdőből ez a kengurumama a zsebében a kölykével.
Majd két hatalmas ugrással átugrott a kocsi előtt az én oldalamra és megfordult, hogy előről is jól lehessen fényképezni.


Ettől mondanom sem kell, hogy nagyon jó kedvünk lett, mert már nagyon sok kengurut láttunk, de olyat egyet sem ahol a kicsi így a zsebből nézelődött.
A végén még az igazi olasz capuccino is összejött, mert a múzeumnál volt egy kávézó.
A következő láda, amit megkerestünk, az a változatosság kedvéért egy skót városban, Maclean-ben volt. Ez a városka nagyon ad a skót hagyományokra, a villanyoszlopok alja a különböző skót klánok színeire van festve. Maga a város pont olyan volt, mint a többi, de a jópofa volt a sok színes skótkockás oszlop.
A mikroláda fönt volt egy domb tetején, szép kilátással a folyóra meg a cukornádültetvényekre.
Ezután az egyes út kiment majdnem a part mellé. Woolgoolga-nál akartunk kempinget keresni, de annyira lógott az eső lába, meg még nem volt túl késő sem, hogy inkább továbbmentünk.
Ez nagyon jó döntés volt, mert egy csodálatos helyet találtunk később Moonee Beach-en.
A kemping mellett volt egy pataktorkolat. Amikor késő délután megérkeztünk apály volt. Rá akartam venni Lilit, hogy nézzük meg, de mire elindultunk volna megint eleredt az eső. Lili annyira nem bánta, mert korlátlan ingyen wifi volt a kempingben, így végre játszhatott egy kicsit a számítógépen.

Én hajnalban fölébredtem a papagájok rikácsolására, úgyhogy fogtam a fényképezőgépet és lementem a partra. Ez a látvány fogadott:

A fák között meg ilyen papagájrajok cikáztak hangosan veszekedve.
A gyönyörűségek betetőzéseként reggeli után megkerestük a közeli kis félsziget csúcsán lévő
Moonee Magic-et .
Ez végre egy igazán jó láda volt, nem hazudtolta meg a nevét. Menni is kellett hozzá egy kicsit és a környezete és a kilátás is lenyűgöző volt.



Erre a napra beterveztünk még egy koala rezervátumot Port Macquarie mellett. Koalát szabadban elég nehéz észrevenni, mert fönn van a fa tetején. Egyszer láttunk az út mellett fölfelé néző meg mutogató embereket, de meg sem álltunk, mert a fák legalább húsz méter magasak voltak.

Sikerült pont a bemutatóra odaérni. A fák tetején összegömbölyödve alvó mackókban elkezdett működni a megszokás és három előtt pár perccel mindegyik fölébredt. Ezt nem nagyon értem, hogy hogy sikerült beléjük nevelni. Azt még érteném, hogy fölébrednek mert most kapnak kaját, de ezek úgysem esznek mást csak eukaliptuszlevelet, az meg ott van körülöttük egész nap.
Azt olvastam, hogy a koala az egyik legbutább állat az összes közül, mert az amúgy sem túl energia dús eikaliptuszlevél még ráadásul mérgező is, az energiájának és az agykapacitásának a nagy része arra megy el, hogy méregtelenítsen. Valószínű ezért, én azt hittem, hogy ezek olyan lassú állatok, mint a lajhár. Pedig egyáltalán nem, amikor végre fölébredtek viszonylag gyorsan mászkáltak, és egész elképesztő akrobatamutatványokat voltak képesek.
A koalasimogatás után jött a kenguruetetés. Be lehetett menni a kenguruk közé. Két manccsal fogták a kezünket, amíg ki nem ették az összes kukoricát a tenyerünkből.
Itt lefelé a parton végig esett az eső, illetve valahogy mindig akkor állt el, és sütött ki a nap, amikor meg akartunk nézni valamit. Így eddig tulajdonképpen nagyon szerencsések voltunk, viszont innen
Sydney-ig majdnem végig esett, ezért éppen csak aludni álltunk meg egy felejthető helyen majd másnap ledöngettünk Sydneybe.

5. Queensland
(bolyak)

Grafton-ból lapos unalmas tájon autóztunk észak felé Casino-ig , majd az út bement a hegyek közé és gyönyörű, trópusi jellegű buja zöld vidéken folytatódott. Nemsokára föltűnt egy magasabb kúp, a Mount Warning, eredeti nevén Wollumbin hegy. Ez Bundjalung őslakos törzs szent helye. Az ő tradícióik tiltják, hogy idegenek megmásszák a hegyet. A hegy és a közvetlen környéke nemzeti park . A parkhatóság nem tiltja kifejezetten a mászást, de kihelyezett egy csomó táblát, ahol felhívja erre a figyelmet és megkér, hogy respektáld.

Ez a park is része a Közép keleti esőerdő rezervátumnak, ami rajta van a világörökség listán.
A parkolónál volt egy pár száz méteres tanösvény igazi trópusi esőerdőben, amivel itt találkoztunk először. Érdekes volt látni, hogy ez az esőerdő jelleg mennyire fokozható, mekkora a különbség a tasmániai mérsékelt övi, meg a Sydney környéki szubtrópusi és e között. Itt már nem páfrányfák, hanem rendes pálmák voltak. Egy kicsit a szent hegy félrekókadó csúcsa is látszott.

Itt a hegy közelében léptünk át Queesland-be, majd továbbkanyarogtunk hasonló szépséges dombok és cukornádültetvények között észak felé. Következő célpontunk a Natural bridge, Természetes híd volt.
Lefényképeztem egy tájékoztató táblát, amin jól látható a sziklaalakzat kialakulása. A kis tóvá szélesedő patakban forgó kövek és a víz vájta át a sziklát.



Lili folyton előreszaladt az ösvényen, de egyszer csak zokogva rohant vissza. El nem tudtuk képzelni, hogy mi baja, mert annyira megijedt, hogy a sírástól beszélni sem tudott. Ez a jó fél méteres gyík volt az ijedség tárgya, ami nyugodtan megvárta, míg odaérek és szinte pózolt a fotókhoz.

Itt volt az a pont, amikor azt mondtuk, hogy elég a hegyekből, menjünk le a partra strandolni egy kicsit.
Kinéztük a Main Beach nevű helyet, mert ott volt egy kemping, de igazából nem nagyon írt kempingekről itt az útikönyv. Ezt mondjuk nem nagyon értettük, mert eddig úgy tűnt, hogy fél Ausztrália rendszeresen kempingezik, de ahogy közeledtünk a part felé megvilágosodott a dolog. Ide nem a természetkedvelő emberek járnak nyaralni.
Hát nem kifejezetten erre vágytunk….rémisztő volt a látvány.

Ez nem igazán a mi világunk.

Lilit persze egy csöppet sem zavarta.

Reggel a toronyházak közé ékelődött kempingben nem volt maradásunk. Gyorsan összepakoltunk és átálltunk a parti parkolóba, hogy még tudjunk egy kicsit fürödni. Aki itt nem szörfözik, annak a fürdés
az eszméletlenül nagy hullámok elől való ugrálást jelenti. Liliék is ezt csinálták átfagyásig.

Amikor már lila szájjal vacogott, akkor nagy nehezen rá bírtuk venni, hogy induljunk el.


Az autópályán fölmentünk Brisbane-be. Valami csoda folytán rögtön megtaláltuk a kempinget, leraktuk az autót és busszal bementünk a városba.
Brisbane belvárosán keresztülkanyarog az ugyanolyan nevű folyó. A legnagyobb toronyházak között szálltunk le a buszról, de ott volt rögtön a botanikus kert, ami igazából egy park, ami kitölt teljesen egy folyókanyarulatot. Ebédidő révén tele volt piknikező irodai alkalmazottakkal. Innen egy gyaloghídon át lehetett menni a folyó másik oldalára a South Bank-re, ami egy hosszan elnyúló park, de ott vannak a múzeumok is. Cimbó a Tengerészeti Múzeumba akart volna bemenni, de szerencsére a hídról rá lehetett látni és úgy tűnt, hogy nem valami nagy szám. Inkább kerestünk egy játszóteret Lilinek.
Elindultunk egy bugenvileával befuttatott jópofa sétányon, ami először odavezetett egy játszótérhez, ahol a csúszdák alatt kanyargott egy kis patak, amiben megmostam a kezem és föltűnt, hogy fertőtlenítő szagú a víz. Pont arról beszéltünk, hogy nem túlzás ez egy kicsit, hogy ivóvíz tisztaságú víz van a patakban csak azért mert a játszótér mellett folyik el, amikor odaértünk ehhez:


Ide folyt a patak, ebbe a város közepén lévő csodálatos, ingyenes közstrandra.
Ez kb. úgy kell elképzelni, mintha nálunk a Vigadó téren lenne egy ingyenes strand néhol sziklás, máshol homokos parttal, sétálgató íbiszekkel, bazi nagy gyíkokkal.



Az éppen ott álló mentőautó is figyelemre méltó.

Az eddigi hibáinkból okulva szerencsére Lili fürdőruhaalsója ott volt a zsákomban, itt inkább azt sajnáltam, hogy magamnak nem vittem.
Jó egy órás lubickolás után egy fagylalt meg a hajókázás ígéretével rá bírtuk venni Lili az indulásra.
A folyón száguldozó katamarán kompokra is érvényes volt a napi jegy, amit a buszra vettünk, így ez tűnt a legolcsóbb és legkényelmesebb városnézésnek. Ezek a kompok a délutáni csúcsforgalomban 20 percenként jártak. Ti értitek, hogy a Dunát miért nem lehet jobban kihasználni?



Brisbane-ben nagyon meleg volt, úgyhogy reggel visszamentünk a partra, csak egy kicsit lejjebb, Burleigh Heads-be. A felhőkarcolók innen csak látszottak a messzeségben. Végül is a strandolásból alig lett valami, mert jött egy vihar. Annyira feltámadt a szél, hogy menekülni kellett a partról homokvihar elől.

3. Canberra, Kék hegység
(bolyak)

A Kosciuszko parkot elhagyva a Jindabyne nevű felduzzasztott tó partján volt egy láda amit megkerestünk. Ez azon kevés ládák közül az egyik volt, ami megérte a nem is annyira a fáradságot, mert energiánk az lett volna , hanem a ráfordított időt. A láda egy kisebb hegy csúcsán volt, gyönyörű kilátással a tóra meg a tóparti városkára.

Utána egy viszonylag hosszabb és nem túl látványos útszakasz következett Canberráig, ahol ezt meg ezt a pár perces ládát inkább felüdülésnek szántam.
Canberrában elég sokat keringtünk amíg megtaláltuk a kempinget, de egyáltalán nem tetszett és nem is tűnt olyan sétálós városnak, úgyhogy reggel csak kocsival tettünk egy kört a parlament körül, hogy mégse menjük tovább úgy hogy nem látjuk, ha már ez a főváros.
Inkább Golburn-ben álltunk meg kávézni meg fagyizni. Ott legalább volt egy csomó szép régi ház.


A város után nem sokkal úgy döntöttünk, hogy nem maradunk az unalmas autópályán, hanem inkább lekanyarodtunk a tengerpart felé. Ahogy közeledtünk a parttól elválasztó hegyek felé úgy lett egyre harsogó zöldebb minden. Erről a részről nem olvastunk semmit, mert nem gondoltuk, hogy erre is megyünk de egyre szebb lett a táj, gyorsan előkaptam az útikönyvet, ami a Fritzroy nemzeti parkon kívül nem említett semmit. Pont akkor értünk be a Fitzroy Falls nevű városba, ebből arra következtettem, hogy valami vízesésnek is kell itt lenni. Megkerestük a nemzeti parkot és megállapítottuk, hogy ez a tizenakárhányadik vízesésünk de eddig ez a legszebb. Ráadásul a tanösvény körben a gerincen olyan volt, mint egy botanikus kert.

Elég késő délután lett mire leértünk a tengerpartra, gondolván, hogy ott majd lesz kemping, de megint nem volt, vagy legalább is mi nem találtunk. Sydney már közel lett volna, de oda most nem akartunk bekeveredni, mert az utolsó pár napot úgyis ott fogjuk eltölteni, így továbbmentünk a külvárosok szélén a Kék Hegység felé. Kempinget nem láttunk és lassan elkezdett sötétedni, látni már úgysem lehetett semmit, úgyhogy rámentünk az autópályára és fölmentünk Katoomba-ba.
Végül is a teli a kempingtől nem messze egy park melletti parkolóban aludtunk. Reggelre kiderült, hogy többen is úgy járhattak, mint mi, mert még négy autó állt ott rajtunk kívül.
Katoomba a Kék hegység turisztikai központja, ráadásul közel van Sydney-hez, ez persze megint töménytelen turistát jelent. A Három nővér háttérben a reggeli párával azért japán turistákkal hadakozva is gyönyörű volt.

Pláne úgy, hogy ennek a hangszernek a furcsa mély hangja bezengte az egész környéket. Őslakókat különben ezen az egy kifestett turistalátványosság-emberen kívül alig láttunk.

Van itt egy természetes vidámparkszerűség, ahol le lehet menni a völgy fenekére egy siklóval, és van két lanovka is, ami átível a völgyön. Mi a Lili miatt olyan belépőt vettünk, amivel ezeket a vidámparki elemeket korlátlanul lehetett használni egész nap. Az üvegfenekű lanovkával kétszer mentünk át a vízesés fölött, a siklóval meg négyszer száguldottunk le a völgy fenekére. Tényleg jó volt, a sikló olyan meredeken és olyan gyorsan ment az erdőben, hogy az emberek úgy visítottak, mint a hullámvasúton.



A völgy fenekén a csöpögő esőerdőben körbejártunk egy fantasztikusan kiépített tanösvényt. Régen szénbányák működtek itt,az ösvény több elhagyott bányajáratot is érintett.
A siklót is a régi szénszállító helyére építették.

Kék hegységet azért hívják kéknek, mert az eukaliptuszlevelek illóolajtartalma miatt állítólag kékes pára lengi be. Hát ott mi annyira nem láttuk kéknek, ráadásul mindenhol ugyan olyan eukaliptuszok vannak, ilyen alapon minden kék kellene, hogy legyen. De később, ahogy a fényképeket nézegettem, rájöttem, hogy egy kis jóindulattal tényleg kékesnek lehet nevezni a párát.


A Kék hegység keleti lejtőin gyümölcsöt termelnek, kora ősz révén almaszezon volt. Az út mellett sorba álltak a kis családi gazdaságok zöldséges boltjai. Találtunk egy olyan helyet, ahol kávézni is lehetett és frissen sült pitéket is árultak. Először vettünk egy szeletet a kávé mellé, aztán vettünk két teljes pitét egy almás-málnást és egy almás-mangóst, mert valami eszméletlen finomak voltak.
Ausztráliából a kulináris élvezetekről túl sokat nem tudok mondani, mert csak egy párszor voltunk étteremben és az mind felejthető volt, de valószínű csak azért mert nem jól választottunk. Viszont a kávé az mindenhol, még a legeldugottabb helyeken is tökéletes volt.
A fagylaltról már nem is beszélve. Én még az elején véletlenül megkóstoltam a makadámia dió és a mangó fagylalt kombinációját, ami annyira jó volt, hogy utána lehetőleg minden nap ettem egyet. Ha valaki véletlenül tudja, hogy hol lehet makadámia dióhoz jutni, feltétlenül ossza meg velem.

1. Melbourne-Great Ocean Road
(bolyak)

Dél körül érkeztünk meg Melbourne-be. Taxival mentünk el a garázsba, ahol föl kellett venni az autót. Az első sokk itt ért, amikor kiderült, hogy a lakóbusz egy több mint 400000 km-t futott öreg és ragadósan koszos lepukkant darab. Persze megint vásárlással kellett kezdeni, mert az ennivalót igyekeztünk úgy kiszámítani, hogy elfogyjon. Elcsomagolni és repülővel áthozni kicsit macerás lett volna. Vettem mindenféle tisztítószereket és belülről az egész kocsit lecsutakoltam.
Azt mi teljesen elfelejtettük, hogy a következő hétvége húsvét, ott már a csütörtököt mindenki kiveszi, és mindenki kempingezni megy. Alig tudtuk bekönyörögni magunkat első este egy helyre. Utána visszamentünk Melbourne-be, ami jó választás volt, mert ott a városi kempingben volt hely.
Először elmentünk az állatkertbe, ami csalódás volt egy kicsit, viszont láttunk wombatot. Akkora volt, mint egy jókora malac, pedig én olyan nyúlnagyságúra tippeltem volna.

Másnap először a belvárosban sétáltunk egy kicsit, vettünk végre egy autóatlaszt, azután a botanikus kertben voltunk. Itt találtunk egy részt, ami a gyerekeknek volt kialakítva, egy jópofa szökőkúttal. Lili egy fél órát tipródott, míg végre hajlandó volt bugyira vetkőzni és beállni a többi bugyis, alsónadrágos, pelenkás gyerek közé.


Ez után már soha többé nem indultam el úgy, hogy ne lett volna nálam egy tartalék fürdőruha, ez már a második eset volt, amikor kellett volna. Az esti városról csináltunk még egy pár képet.


Melbourne-ből elindultunk nyugat felé a Great Ocean Road-on. Nekünk úgy tűnt, hogy egész Ausztrália ott tölti a húsvétot. A 12 Apostolig meg sem álltunk, mert a tömeg miatt nem volt kedvünk, és ott is csak, azért mert azt hittük, hogy az a legjobb rész.


A hatalmas teli parkoló mellett volt egy heliport, ahonnan 5 perces sétarepülésekre lehetett menni és volt vagy 4 helikopter, tehát a tömeget tetézve minimum 2 folyamatosan körözött a fejünk felett.


Szerencsére jött egy hatalmas zivatar és az emberek nagy része nem várta meg a végét, így aztán sikerült a többi gyönyörűséget viszonylagos nyugalomban és fantasztikus felhőkísérettel megcsodálni.

A London Bridge-nél a boltíves kis szigetet a szárazfölddel összekötő rész egy pár évvel ezelőtt szakadt le. Szerencsére senki sem sérült meg, de két turista a szigeten rekedt, helikopterrel kellett kimenteni őket.


Másnap reggel a felhők még látványosabbak voltak. Kiderült, hogy ezt a részét a partszakasznak Peterborough-nál Hajótörés partnak hívják mert 1836 és 1932 között több mint 50 hajó szenvedett itt hajótörést. Szerintem ez a jet ski-s ember is az életével játszott a sziklák meg a zátonyok között.


Nekem a szigetek öble tetszett a legjobban.


A látványhoz a felhők is sokat adtak.


Itt a Nagy Óceán Út nagyjából véget is ér. Kicsit elkanyarodva a parttól Warrnambool előtt egy tejüzem és sajtgyár mellett megkerestük a Cheese Please nevű ládát. Utána a gyár boltjában föltankoltunk finom sajtokból, aztán északra vettük az irányt a hegyek felé.